Pages

2018. október 9., kedd

73

Gonosz vagyok, tudom, de ha létezik pokol, szerintem van egy elkülönített része azok számára, akik abszolút élvezhetetlenné tesznek egy koncertet/színdarabot azzal, hogy előre hajolnak/sarkukra ülnek, netán pipiskedve kissé megemelkednek a székükről, hogy jobban lássanak, ezáltal teljesen ellehetetlenítve a mögöttük ülő szórakozását. 
Mármint ez amolyan íratlan szabály, hogy ha csak térdig látom a színpadon szereplőt, nem hajolok előre, hogy a nagylábujját is szemügyre vehessem, vagy ha mindenképpen éget a vágy, akkor azt gyorsan és elegánsan teszem meg, nem merevítem ki magam húsz-harminc percre abban a testhelyzetben. Mert intelligens emberek vagyunk, és feltételezzük, hogy a mögöttünk ülő nem a felsőnk mintáját jött tanulmányozni, hanem ő is szeretne képben lenni afelől, hogy mi történik a színpadon. 

Nyilván, nem a legjobb helyre szólt a jegyem, mert csak szakmai jeggyel csúsztam be a családdal, de teljesen jól lehetett látni. Vagyis: jól lehetett volna látni. Na mindegy. Ezt még megfejelte  kezdésnek egy szolid ötven perc Bartók, én pedig rájöttem, hogy továbbra sem érkezett el életem azon szakasza, amikor megtanulom értékelni a munkásságát. Bármi jöhet, vidáman végighallgatom a legelvontabb alkotásokat is, de az ő művei kifognak rajtam, és úgy érzem magam, mint egy neurotikus nyúl, aki éppen öngyilkosság előtt áll. Közben pedig szégyellem magam, hogy ennyire műveletlen vagyok, hogy nem látom meg benne a szépséget. 

Ennek ellenére jó volt kiszakadni a hétköznapokból, és feltöltekezni valami egészen mással, olyan művészeket hallgatni, akik imádják, amit csinálnak. Sokkal több ilyenre lenne szükségem, mert a munkám során nagyon lekorlátozódik a buksim. 
Ma amúgy fejbevágott a gondolat, hogy én művészettörténetet akarok tanulni, és azóta is folyamatosan fel-felbukkan bennem, és idegesít, úgyhogy nekiállok majd keresni egy módot erre. 

Meg akartam még képeket is mutatni, úgy mindenfélét. A nyusziról, mert egy tündér volt, ahogy örült nekem, hogy végre újra otthon aludtam vele. Le is feküdt mellém, meg folyamatosan bújt. Pedig szüleim elkényeztetik és rengeteget foglalkoznak vele, minden reggelük vele indul. 
Limóról, hogy mennyire utálja, ha észreveszi, hogy fényképezem, és a bújós kismajomból csúnyán néző kutya lesz, valamint az ovis-szintű őszi dekoromról az aranyra festett makkokkal, és felfűzött gesztenyékkel, amire roppant büszke vagyok, mert feldobtam valamivel azokat a csúnya, folyosóra néző ablakokat. 




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése