Pages

2018. október 7., vasárnap

71

Milyen rég volt már, hogy ide írtam... Furcsamód hiányzott ez a felület. Olyannyira, hogy nem tudtam írni a másikra, nem éreztem a magaménak, annyira idegennek hatott már ott az utóbbi időben minden sor. De mindegy is, egyet megtanultam: egy darabig jó volt, viszont az az oldal nem én vagyok. Egyrészt nem tudom annyi tartalommal feltölteni - és nem is fogom tudni, ideje belátni -, másrészt  nem volt az a kényelmes kis kuckó, amihez éveken át hozzá voltam szokva. 

Úgyhogy akármennyire is nevetségesnek tűnik részemről ez a számtalan költözködés, itt fogom folytatni. Választottam egy olyan külsőt, ami talán kicsit a régebbi hangulatot idézi, azt hiszem úgy nyolc éve már volt hasonló, és abszolút úgy gondolom, nem akarok megfelelni senkinek, írok, amikor jól esik, mesélek, és ezt a legfesztelenebb módon szeretném tenni. Ahhoz pedig kellett ez a költözés. 

Bár egyelőre még nem sikerült, azért nem adom fel a küzdelmet, és megpróbálom valamilyen módon importálni a másik felületről a bejegyzéseimet, mert lássuk be január óta alaposan felfordult az életem. 

  • elköltöztem 
  • lett egy kutyám 
  • és az életvezetésemet tekintve egészen más lettem 


Már az is durva, hogy egy éve dolgozom. Sikerült is tönkretenni a kezemet, éppen itt hagytam abba a másik oldalon: megszabadultam a gipsztől, október elsejétől újra dolgozom, és nagyon-nagyon figyelek, hogy ne terheljem túl semmivel. Folyamatosan fáj azóta is, így a négykézláb helyzetet, illetve a tenyértámaszt idén már el is felejthetem. De a jó hír, hogy most már reálisan felismerem a  határaimat, és belátom, hogy nem vagyok legyőzhetetlen, és nem elvárás, hogy mindenkit azonnal kezeljek. Ez a magam maximalizmusát tekintve óriási eredmény. 

Érdekes, hogy ez az egész visszatérés erre az oldalra, meg a régi kinézet felelevenítése pont akkor jutott eszembe, amikor hosszú idő után újra itthon alszom. Végre újra hallom a nyuszi szénázását, és ő is teljesen természetesnek veszi, hogy én is itt vagyok. Egy leharcolt lovas pólót találtam az itt hagyott ruháim között, nagyvonalúan kineveztem pizsamafelsőnek, és már el is felejtettem, mennyire másabbak itt a hangok, ugyanakkor mégis, mintha el sem mentem volna itthonról. Furcsa érzés. 

A lényeg, hogy ezentúl itt keressétek az új bejegyzéseket, ha még bírjátok idegekkel a költözködéseimet. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése