Pages

2017. december 24., vasárnap

69




Minden kedves olvasónak és erretévedőnek boldogságos karácsonyt kívánok!

Az az igazság, hogy idén engem nem szállt meg a karácsony szelleme, vagy ha mégis megtelepedett, csak néhány percig pihent meg, majd suhant is tovább. Nem igazán érzem azt, hogy ez a nap másabb lenne, mint a többi/kedvesebb lennék másokkal, mint amúgy/jobban szeretném a családomat, számomra kedves embereket. 
Sőt, eddig nem is vettem észre, valójában mennyire idegesít ez az egész karácsonyi idill. Én igyekszem az év minden napján megbecsülni a szeretteimet, nem beletaposni másokba, és kiélvezni a pillanat adta lehetőségeket, a jelenben élni. Mivel a vallásomat nem gyakorlom, ezért a vallási része sem dobja meg ezt a néhány napot. 
Úgy érzem, mindenem megvan, amit csak szeretnék, így ajándékokra sincs szükségem. Tegnap mondtam is a családnak, hogy tényleg nem bánom, ha esetleg még karácsonyfa sem lesz, én csak velük szeretnék lenni, ennyire egyszerű. Csak beszélgessünk, menjünk ki a lóhoz, sétáljunk a kutyával, kiránduljunk. Még nagy karácsonyi vacsi sem kell, amiért órákat robotolnánk a konyhában, inkább csak pihenjünk meg együtt, mert hajtunk eleget egész évben. Valahogy abban a korban vagyok, amikor már ennek tudok csak igazán örülni. 
Sokat gondolok arra, hogy ez az utolsó itthon töltött karácsonyom, innentől kezdve minden másképp lesz egy picit, és bármennyire is ez az élet rendje, azért csak egy jelentős korszak fog lezárulni. 
Ugyanakkor sok év óta ez az első karácsony, amikor nincs a nyakamban semmilyen határidő, és bár dolgozom a két ünnep között, sokkal több időm van készülődni. Idén pl. én sütöttem hosszú órákon át, majd sajgó kezekkel néztem, ahogy rekordidő alatt csappan meg a sütemények mennyisége. 
Teljesen más megélni így az ünnepet, meg úgy az egész téli időszakot, hogy van időm magammal foglalkozni. Tavaly ilyenkor még rá voltam fagyva a közelgő nagygyakorlatra, a még nem létező szakdolgozatomra, és kirázott a hideg a gondolattól, hogy tavasszal államvizsgáznom kell. Ahhoz képest most szinte nincs is dolgom. Bár ez is végülis nézőpont kérdése, mert ugyan nincs határidő a nyakamban, azért tanulnom kell, és általában azonnal élesben kipróbálni mindent, de erről majd később még fogok írni úgyis. 

Na, szóval a lényeg, hogy legyen olyan ünnepetek, amilyet szeretnétek. Iktassatok be egy kis pihenést, vagy bármit, ami örömet okoz nektek még akkor is, ha rengeteg dolgotok van, és esetleg dolgoznotok, tanulnotok kell sokat. :)

2017. december 20., szerda

68



Nézzük az elmúlt időszak legfontosabb eseményeit közel sem fontossági sorrendben:


  • harmadik hónapom végét taposom a munkahelyen, és még mindig imádom
  • befestettem vörösesbarnára a hajamat "ilyen még úgysem volt" felkiáltással és megtaláltam életem hajszínét
  • bedöglött a telefonom, így új után néztem - és hála tesóm xxl tarifájának - olcsóbban vettem egy 6s-t, mint amennyiért most a legolcsóbb telefont árulják. remélem ez kitart pár évig, mert szentimentális módon ragaszkodom a telefonjaimhoz
  • egyre izgalmasabb feladataim vannak a kórházban és úgy érzem, fejlődöm
  • közeledik a szabadságom (péntek) és rutinszerűen lebetegszem, ezért egész nap maszkban vagyok, délutánra pedig úgy érzem, annyira befülled az arcom alsó fele, hogy le fog válni
  • minden nap ötkor kelek, jógával és relaxációval kezdem a napot, amitől az agyam egészen produktív üzemmódba kapcsol és nem rágódom hülyeségeken
  • most már 100% lett, így ide is le merem írni: február elején összeköltözöm Z.-vel. hosszas lakásnézés, variálás után végre valósággá válik! - bizton állíthatom, hogy megtaláltuk a kisváros legmagasabb pontját és legforgalmasabb helyét, de egészen biztosan sokat fogok még erről írni. :) 



2017. december 2., szombat

67




📖 J. Lynn - Várok rád - ami azt hiszem egy negatív irodalmi csúcs volt, legalábbis nem tudtam, hogy illene éreznem magam, amikor trehányul lapokra vetett maszturbációról olvastam hirtelenjében. Barátnőm aztán felvilágosított, hogy a finest selection konkrétan soft porno. 
Altair McKnight - Becky Apple és az újjászületők - harminc oldal után elbúcsúztunk egymástól, mert túl rövid az élet ahhoz, hogy ilyen igénytelen szarokat olvassak. Kezdem úgy érezni, hogy a legutóbbi könyvtárköröm nem lett túl sikeres. 

🎬 Előfizettem a netflixre és odáig vagyok érte. Mármint olyan szempontból, hogy fel sem tűnik, hogy angolul nézem a filmet, mert értek mindent. Ezt néztem meg amúgy vagy háromszor, tetszik a hangulata. 

🎵 Vettem egy magasabb árkategóriájú fülest, amire ugyan először sajnáltam kiadni a pénzt, majd mikor meghallottam, hogy szól, nem voltam hajlandó levenni, úgyhogy jó vétel volt. Lényegében felfedeztem az összes kedvencemet, hogyan is szólnak valójában. 

🐰 Elhízott, most mindketten diétázunk. Család közölte, hogy nem akarják, hogy egy esetleges költözés alkalmával magammal vigyem, mert elképzelni nem tudnak egy olyan napot, amikor nem ölelgetik meg őt. 

🐴 Hiányzik nagyon, alig látom szegényt. Ezt leszámítva teljesen jól van, felöltözött szépen, felkészült a télre. Puha plüsspónivá avanzsált, mint minden télen, és ezáltal elragadóbb, mint valaha. 

🐶 Minden reggel bebújik mellém az ágyba, és ölelgetni kell, miközben a reggelim felét eltünteti.

🏃 Bár még csak egy hete tart ez, de Christine Salus edzéseiből válogatok minden nap finomságokat. Kezdődött ezzel, amiről úgy gondoltam, hogy képtelen leszek megcsinálni, de annyira jól ment, hogy még ezt is sikerült, azóta pedig szárnyalok, és bár meghalok egy-egy edzés során, rendkívül büszke vagyok magamra, és már hét nap után látok változást, úgyhogy maradok ezen az úton. Munka közben le sem ülök, tornázom, rohangálok sokat, úgyhogy onnan is jön még mozgás, de azt hozzá sem számolom inkább. 

🎉Megkaptam életem első gyógytornász fizetését! Ami azzal is járt, hogy vettem magamnak néhány dolgot, ami sokáig fog tartani és mindig emlékeztetni fog arra, hogy ezt bizony az első szakmabeli fizetésemből vettem. Voltam szabadságon is, Z.-vel kirándultunk, másfél évet ünnepeltünk. 

🍴 Elég keveset eszem, az édességeket száműztem. A reggelim mindig ugyanaz (egy kis szelet pirítós, egy db virsli), munkába ebédre két almát viszek összevágva, délután azt a főtt kaját eszem, ami éppen itthon van, vacsira meg kizárólag salátát pestoval, vagy ha van hús, akkor teszek rá azt is. 

2017. december 1., péntek

66

Relatív régen volt már munkáról mesélős bejegyzés - sőt, úgy alapból önmagában mesélős is, hiszen sok változás történt az utolsó alkalom óta - így megragadom most az alkalmat és nyilvánosság elé tárom apró életem hatalmas történéseit. 
Na jó, igazából nem azok, de jobban hangzanak, mintha azt írnám, hogy jelentéktelenek, vagy kevésbé jelentősek. Valószínűleg egy év múlva ilyenkor már csak mosolyogni fogok ezeken, de jelenleg még nagyon fontosnak tűnnek. 
A munkába - azt hiszem, kijelenthetem - sikerült belerázódnom. Sikerül helytállnom a nehezebb helyzetekben is, rám mernek bízni igazából bármit, és éppen, mikor kezdenék beleszokni és úgy érezni, hogy az bizonytalan kis halom, amit jelenleg tapasztalatnak nevezek, összeállóban van, mindig kapok egy új feladatot, ami gyakorlatilag rommá zúzza az egészet, és építem elölről. De - és ez a fontos - minden egyes ilyen után már egy erősebb kis halmom lesz. Így érzem magam most is, mert hétfőtől belekóstolok egy egészen új területbe, ami bár biztos vagyok benne, hogy menni fog, azt is tudom, hogy lesznek érdekes pillanatok. 

Visszajelzéseket bőven kapok, kezdenek megismerni, talán már-már megszeretni a betegek - legalábbis egy részük. Volt, aki kijelentette, hogy csak velem szeretne tornázni, mert jó élmény volt neki, és megszokott már, javult. Volt, aki időközben szeretett meg, vagy egyszerűen rájött, hogy én is képes vagyok hozzátenni a gyógyulásához. Mindezek ellenére rém kezdő vagyok még, és csak azt alkalmazom, amiben teljesen biztos vagyok, értem, hogy mit csinálok, mire hatok, mit fog eredményezni, és képes vagyok ezt elmagyarázni a betegnek, ha kérdezi. Mert kérdezik, és egészen ártatlan kérdésekből kerekedhetnek ki olyan helyzetek, amikben a belém vetett bizalmuk áll vagy bukik. Így az az igazság, hogy az óvatos utat választom, és folyamatosan képzem magam. 

Egyszer egy tanárom azt mondta, hogy ha kikerülünk az életbe, meglátjuk majd, mennyire kevés az, amit ez a diploma ad, és milyen sok tanulásra lesz még szükségünk. Akkor nem hittem neki, most már belátom, hogy igaza van, csupán maroknyi az, amit államvizsgára tudni kellett. Csak október elejétől szerintem többet tanultam, mint az elmúlt egy évben összesen, pedig az sem volt kevés. Persze ehhez kellett az a diploma, mert az adta az alapokat, amire most tudok építkezni. 
Továbbképzésekkel is (mármint a fizetősökkel) úgy vagyok, hogy egyelőre kerüljek ki ebből a kezdő helyzetből, amikor még szinte pengeélen táncolva, napról-napra biztosítom a tudásomat, és majd utána ráérek. Elvégre úgyis van rá öt évem. 

Amikor pedig minden vágyam volt rutinra, tapasztalatra szert tenni, sosem gondoltam arra, hogy a halálnak milyen nagy szerepe lesz ebben. Mert sajnos ez is a munkám része, olyan osztályon vagyok, ahol mindenki felkészített erre, hogy rendszeres lesz, nem szabad kötődni. Pályakezdőként persze olyan lelkes az ember, hogy ez szinte lehetetlen, aztán meg jön az első lélegzet elakadás, amikor megpillantja az üres ágyat és éjjeli szekrényt, és egész nap ott ül a mellkasában egy méretes kő, amitől olyan nehéz lesz, mintha csak egy súlyzót hordana magával. 
Sokat gondolkodtam azon, hogyan tudnám magam felkészíteni ezekre az esetekre, mert egyszerűen nem akarok belefásulni, szeretnék lelkiismeretesen dolgozni.

Aztán ott van a másik kérdés: melyik a jobb? Ha mit sem sejtve belépek a kórterembe, és már nincs kihez menni, vagy ha napról-napra látom, hogy hamarosan eljön az utolsó? Ez a másik dolog, ami egyre gyakrabban eszembe jut. 

Nem hiszem, hogy van erre megfelelő válasz. Talán annyi, hogy az idő elrendezi majd ezt a problémámat is, és egyszerűen hozzá fogok szokni ehhez, anélkül, hogy belefásulnék. Vannak dolgok, amiket egyszerűen el kell tudni fogadni, mert nem tudunk rajta változtatni. Azt hiszem, ez pontosan ilyen dolog. 

Volt novemberben egyébként egy olyan általános búvalbaszott hangulatom, amit köszönhettem annak, hogy felhagytam az edzéssel és elkezdtem mindenfélét összeenni - kell az energia, hiszen sokat mozgok - címszóval. Ennek eredményeképp beindul a szokásos körforgás, amiből nagyon nehéz kiszállni, és úgy a hónap közepe felé döntöttem el, hogy vagy én állítok magasabb elvárásokat, vagy egyszerűen bedarál az élet, mert nem fogom bírni fizikailag a munkát. 
Így kezdtem el diétázni és edzeni. Újra. Ez a mostani csak annyiban más, hogy személyiségre is határozottabb vagyok, mint valaha. Hozzászoktam ahhoz, hogy haladok és elérem azt, amit eltervezek, ezért már most látom az első eredményeket

Egyrészt rendeződött hellyel-közzel az asztmám, hála a heti hat kardiónak. Ennél jobb eredményt szerintem nem várhatok egy olyan városban élve, ahol általában november végétől március elejéig nagyjából folyamatosan szmogriadó van. 
Másrészt több lett az energiám, nem kívánom az olyan kajákat, amiket kerülnöm kell, és a hangulatomat is előrángattam a mélyből. Igaz, annyiszor mondtam már nemet a kajákra, hogy egyre könnyebb nem enni belőlük, ugyanakkor nagyon azt érzem, hogy csak egy hajszálon múlik, hogy bebukjam újra a dolgot, úgyhogy na, ambivalens érzésekkel telve, de haladok. 
Belefogytam egy szoknyába és egy nadrágba, ami már régóta nem jött rám. Igazából ez volt a fő ok, amiért elkezdtem ezt, mert akárhogy is nézzük, nincs annál nagyobb pénzkidobás, amikor csupán azért veszek új ruhát, mert az amúgy nem sokat hordott, kifogástalan minőségűbe nem férek bele. 
Meg ott van az is, hogy én sem leszek fiatalabb, és a későbbiekben is remek kifogásokat fogok találni arra, miért nem veszem a kezembe az irányítást. Arról nem is beszélve, hogy nem szeretném elhagyni magam egy hosszú kapcsolatban. Nem azért, mert ő ezt szóvá tenné, sőt, nagyjából minden nap elmondja, ha megemlítem, hogy edzettem megint, hogy mindenhogy szépnek talál és szeret engem, hanem inkább azért, mert én tudom, hogyan érzem jól magam a bőrömben. Amikor pedig jól érzem magam a bőrömben, akkor működik minden más az életemben is. Kapcsolat, munka, fejlődés. Minden. 

A korai sötétedéshez sehogy sem sikerül hozzászoknom, ahogy ahhoz sem, hogy a lovat csak hétvégén látom, mert mire hazaérek, és odajutnék, hogy kimegyek hozzá, már elmúlt hat óra. Legszívesebben hazahoznám, hozzábújnék, és néhány napig el sem engedném, annyira hiányzik. Minden egyes látogatásom azzal telik, hogy próbálom behozni a kimaradt napokat, és nem érezni akkora lelkiismeretfurdalást. Hétköznapokon is, amikor eszemben van, próbálom azzal nyugtatni magam, hogy legalább ennél jobb helyet képtelen lennék biztosítani neki, mert imád ott élni, látszik rajta, hogy boldog. Szokták mondani a tulajok is, hogy neki mindegy, hová költöztetik istállón belül, ő boldogan megy minden helyre, nem elégedetlenkedik. 

Szóval, nagyjából ez van most. A napok gyorsan telnek, pláne amióta sikerült visszamásznom egy olyan helyre, ahonnan már van energiám célokat gyártani és azok teljesítésén dolgozni ahelyett, hogy csak sodródnék az árral. Megszületik majd a szokásos havi beszámoló is, ez a terjedelmes hardcore verzió inkább csak a keménymagnak íródott. Ha pedig már ezt olvasod, nem kérdés, hogy te magad is része vagy. :)