Pages

2017. október 31., kedd

63

Mikor az utolsó tincset is megszárítottam, és az ujjaimat végigfuttattam a hajamon, felnéztem. Olyan tükörkép nézett vissza rám, amivel már hosszú évek óta nem találkoztam.Sőt, talán már idejét sem tudom, mikor láttam magamat ennyire természetesnek. Hiszen ez csak egy hajszín váltás - gondoltam magamban - nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki. A hajam tönkrement a világos festéktől, most több árnyalatnyival visszább kellett ugranom, hogy mentsem a menthetőt. A tükörről a szememet mégsem tudtam levenni. 

Elpakoltam, átöltöztem, kínosan ügyeltem arra, hogy ne lássam magam, mert legbelül úgy éreztem, védtelen vagyok. Magam sem értettem, mintha erőtől fosztottak volna meg. Egy teljes órám ment rá, mire rávettem magam, hogy leüljek a tükör elé és alaposabban szemügyre vegyem magam. 
Talán butaság, és emlékezetem alapján biztos vagyok benne, hogy nem is volt tudatos, de egy bizonyos hajszínhez én különösen nagy elvárásokat állítottam. Nem szerettem az eredetit - nem szerettem azt, aki úgy, akkor voltam. Elértem az álmaimat, amiket még sokkal korábban szőttem, hozzá alakítottam a külsőmet, mintegy pajzsként, azt gondolván, hogy úgy kevésbé leszek sérülékeny. Most pedig önként döntöttem úgy, hogy feladom ezt. 

Különösen nagy erő rejlik abban, amikor az ember feladja azt, aki sosem lesz igazán és elfogadja azt, aki valójában.


Miközben rendkívül átlagosnak éreztem magam, rájöttem arra is, hogy most legalább már kívülről is annyi vagyok, amennyi. Ez van, ez vagyok én, és innentől kezdve levetettem magamról a kényszert is, hogy hamis elvárásoknak feleljek meg. Persze, a hajfestés a valóban lényeges változásnak már csak egy kívülre is látszó utózöngéje, a lényegesebb dolgok az elmúlt hónapban történtek. 

Szemben találtam magam számtalan problémával, amikor elkezdtem dolgozni. Kezdve azzal, hogy megtanultam, az életet abszolút nem érdekli, hogy pályakezdő vagyok, mert nincs külön, kifejezetten pályakezdőknek való beteg. Van egy szint, amíg az ember képes pótolni a hiányzó ismereteket, mindenféle tervvel, gyakorlattal felvértezve várni egy-egy új napot, de azon túlhaladva egy hatalmas szakadék szélén találtam magam, hiszen felkészültem, megvolt minden, és teljes erőből próbálkoztam, de nincs még rutinom. És pontosan erre lenne szükségem ahhoz, hogy áthidaljam ezt a szakadékot. Nyilván ezt siettetni nem lehet, csak idővel jön majd. Ilyen téren viszont a türelem nem erősségem, illetve érzem is, hogy ettől tovább kéne mennem, így olyan vagyok, mint a rajzfilmfigurák: amíg nem nézek le, nem hat rám a gravitáció. Lényegében a levegőben sétálva próbálom megtenni a két szél közötti távolságot lépésről lépésre, belül pedig érzem, hogy annyira első benyomás minden, hogy távolról sem nevezhetem tapasztaltnak, de most egyelőre ez van. Ennyivel kell beérni, és csak reménykedhetek a legjobbakban. Apró sikerekből, pozitív visszajelzésekből töltekezem, és van, ami még az én kritikus szememnek is tetszik a teljesítményemet illetően - és ezeket még engedem is magamnak, hogy legyen lendület, ami továbbvisz. Később pedig tovább szigorítok. Szerencsére jó példa van előttem a nap minden percében, látom azt a szintet, amit magam is el szeretnék érni. 

Ott van aztán az is, hogy introvertáltként kellene boldogulni az életben. Ha a pályakezdőséggel nem törődik az élet, akkor ezzel, hogy úgy mondjam még annyira sem.  Nem hiszem, hogy éreztem magam ennyire gyereknek valaha is, mint az elmúlt hetekben. Őszintén remélem, hogy ez idővel majd jobb lesz, és nem csak igyekszem majd mutatni kívülre, hogy mindenben, amit csinálok, rettentően biztos vagyok, hanem valóban így is fogom érezni, mint egy profi felnőtt. Azt gondoltam, azért nem vagyok már annyira gyerek, de ebben tévedtem. 
Valahogy ezek hozták elő belőlem azt, hogy utazás során, esténként elalvás előtt, vagy egyszerűen csak a szabad perceimben számba vettem, ki is vagyok valójában: személyiségemnek mely részei valódiak, és miket próbálok csak annak színlelni, hogy védjem magam. Megmutatkoztak a sebek is, azok is, amiket ezek elfedése érdekében hoztam be az életembe, magamba. Teljesen más világ részese lettem, és ennek köszönhetem azt is, hogy egészen más szemszögből vagyok képes szemlélni magamat, amiből következik az is, hogy olyan dolgokra is képes leszek, amikre eddig még nem. 
A lényeg, hogy sikerült nagyjából átvennem, mi volt eddig is a célom az életem egyes területein, és ezeket miként próbáltam elérni. Rájöttem, mik azok, amik jelenleg valóban fontosak számomra, minden mást pedig egyszerűen elengedek. A védtelenség érzetéből pedig eljutottam oda, hogy most először képes vagyok erősnek érezni magam úgy, hogy leengedtem magam körül a falakat. Nem akarok már többet mutatni, rejtegetni, vagy túlzottan védeni magam. Ennyi vagyok, és jól érzem így magam. Végsősoron pedig, amikor úgy hozza az élet, nem a falak védenek majd meg.
Érdekes egy utazás ez, és még akkor is, ha nagyon az elején vagyok, és kissé kellemetlen ez az egész, igyekszem a jelenben tartani magamat és kiélvezni minden pillanatát. Minden ügyetlenség, bénázás, esetleges bátortalanság, siker olyan szárnypróbálgatás, ami a későbbiekben emlékezetes lesz majd. 

2017. október 14., szombat

62

Elérkezett az idő, hogy beszámoljak az elmúlt két hétről, mert az addig megszokott kis életem elég nagy fordulatot vett az új hónap beköszöntével. 
Kezdődött az egész azzal, hogy jelentkeztem egy állásra, amit az egyik volt tanárom hirdetett meg, de rövid időn belül tárgytalannak tűnt. 


Aztán úgy másfél héttel később, pont szeptember legvégén behívtak interjúra. És az interjú végén megkérdezték, hogy tudnék-e kezdeni hétfőn. Hogy tudnék-e? Vasárnap éjjel is, ha arról van szó. Persze csak egy illedelmes, de annál határozottabb igen hagyta el a számat. 
Október 2-án pedig elindultam az első munkanapomra. Nem miskolci kórházról van szó, hanem egy kisvárosi, gyönyörű, tiszta, modern kórházról. Csak ámultam, hogy ilyen feltételek mellett is lehet dolgozni. A tornateremből csak fákat látok, egy erdőben vagyunk. Hatalmas ablakok, fény mindenütt.
Külön jó, hogy abban a városban vagyok, ahol Z. is dolgozik, így - és esküszöm, ezt még végig sem merem gondolni - hamarosan (6-10 hónapon belül) összeköltözünk, ha sikerül addig minden feltételt megteremteni. 


Szóval, most már túlvagyok a második hetemen, tartok minden nap tornákat, lassan foglalnak időpontot hozzám egyéni tornákra is. A lelkesedésem szerintem csak nőtt, mert tényleg egy nagyon családias, kedves hely, és beleszerettem az egész kórházba. Hozzátartozik a dologhoz, hogy ha a szakmámban létezik nehéz rész amire mindenki húzza kicsit a száját, akkor az a mozgásszervi rehab és a légzés rehab. Nos, engem mozgi és légzés rehabra vettek fel. :D Így azt hiszem, rám nem fog vonatkozni az, amivel minden tanárom riogatott: ha kikerül dolgozni egy gyógytornász, a tudásának csak töredékét használja. Ami azt illeti, folyamatosan tanulok itthon munka után, mert nemhogy mindent használok, amit tanultam, hanem még bővíteni is kell. Egyelőre egyébként csak ambuláns betegekkel vagyok. Az adminisztrációt is egész jól megtanultam, felvettem a ritmust, igyekszem a többiek keze alá dolgozni, segíteni, amiben csak tudok, meghálálván azt a rengeteg türelmet, amivel ők betanítottak/betanítanak. 


Egyetlen "hátránya" a dolognak, hogy mindenki ismer mindenkit, én pedig kívülálló vagyok, de nyitottak és barátságosak mind a betegek, mind a dolgozók. 
Úgyhogy a lényeg, hogy igyekszem nagyon, próbálom a tornáimból kihozni a maximumot, tanulok folyamatosan, pótolok minden olyan ismeretet, ami esetleg megkopott volna az évek során, elővettem ezt a csodát, és bár azt mondták fősulin, hogy sosem lesz szükségünk ennyire részletes ismeretekre, a valóság az, hogy szó szerint kell tudni. Meg ezt is. Erről nem is beszélve. Ez pedig alap. 
Nagy most a boldogság. Nagyon örülök neki, hogy összejött ez az egész lehetőség, és remélem kellek oda, mert na. Szerintem bennem van a lehetőség, hogy jó legyek.