Pages

2017. július 28., péntek

52



Július 16-án volt kereken negyed évszázada, hogy élek, ami pont elég szép szám ahhoz, hogy megálljak egy pillanatra és elgondokodjak. De nem csak ezért különleges számomra az idei év. Két évvel ezelőtt az életemben olyan fordulat következett be, ami arra kényszerített, hogy egészen új fogadalmakat tegyek és új célokat tűzzek ki. Akkor megfogadtam, hogy huszonöt éves koromra igazán boldog leszek, és felfedezem, számomra mi a boldogság titkos recepje. 

Íme huszonöt dolog, amit huszonöt éves koromra megtanultam. 


1. A kreatív írás jó!

Két évvel ezelőtt nem volt más választásom: rengeteg mondanivalóm volt, ami nagyon személyes volt, nem akartam, hogy bárki is tudjon róla, így fellapoztam az első kezem ügyébe akadó füzetet és írni kezdtem. Mindenféle szabály nélkül, ami csak eszembe jutott, leírtam. Amit el akartam volna mondani, ki akartam volna adni magamból. Nem írtam minden nap, csak, amikor szükségét éreztem. 
Néhány hét gyakorlás után azt kezdtem el észrevenni az írások alkalmával, hogy csak ömlik ki belőlem minden, gondolataimat nem tudom fékezni, ellenőrizni, mit írok le, így magam is meglepődtem azon, ami a papírra került. Számtalan dolog világossá vált, nem egy problémát sikerült megoldanom vele, így életem szerves részét képezi a mai napig. Három füzet telt meg eddig a gondolataimmal. Általában mélypontokon, vagy tanácstalan helyzetekben alkalmazom. 


2. A hibák nem rosszak

Ártóan sok ideig voltam képes hinni, hogy életem csak akkor fog jó irányba haladni, ha mindent jól csinálok. Majd megtanultam, hogy a "jól" rendkívül relatív kifejezés, és nem mindig esik egybe az én szubjektív meghatározásommal. Sőt, néha kifejezetten abból profitáltam, ha hibáztam, elszúrtam valamit. 


3. Nem kell megfelelni másoknak

 Az a típus vagyok, aki akkor tud igazán teljesíteni, ha örömét leli benne. Ha saját magam szórakoztatására alkotok(írok, festek, rajzolok), sokkal jobban sikerül, mintha kényszerből teszem. Az utóbbi esetben már ott van bennem, hogy ennek jól kell sikerülnie. Ilyen a blogolás is. Mindig akkor írom a legjobbakat, ha nem foglalkozom azzal, ki fogja ezt olvasni, csak azzal törődöm, mennyire meg szeretném fogalmazni az dolgot. 


4. El kell sajátítani, és rendszeresen alkalmazni a zen lesz*romizmust.

Nem hallottál még róla? Ne félj, bevezetlek eme tudomány rejtélyeibe. Akkor van szükséged erre a varázserőre, amikor olyan dolgok gyakorolnak rád nyomást, amit nem hogy irányítani nem tudsz, de még a legkisebb hatással sem tudsz rá lenni, egyszóval rajtad kívül állnak. Ám mégis negatív érzelmeket keltenek benned. Ilyenek a felesleges paráztatások vizsgák előtt, olyan emberek ítéletei rólad, akiknek fogalmuk sincs az életedről, olyan elvárások, amiknek nem akarsz megfelelni, olyan helyzetek, amik miatt csak azért érzed rosszul magad, mert mások úgy gondolják, úgy kell érezned magad. Ilyenkor érdemes elmormolni a varázsigét: lesz*rom (nem borsodiaknak: nem érdekel), és kilépni az adott helyzetből. Ahelyett, hogy olyan miatt aggódnék, amire nem vagyok hatással, foglalkozom inkább azzal, ami az adott helyzetben rajtam múlik. 


5. Belülre helyezni a mércét

Szép dolog, hogy manapság a "bármi lehetsz, ami csak szeretnél" világában élünk, de nem lett belőlem aranyos, pufi unikornis (=pufikornis), akárhogy is próbálkoztam. Sőt, ha igaz lenne hőn szeretett mottónk, akkor már rég J. K. Rowling regényeinek világában éldegélnék. Sarkított példáknak tűnnek, de ha pl. az online világ eltorízott szépségideáljának való kényszeres megfelelési vágyra vetünk egy pillantást, mégsem tűnik annyira annak. 
Mások nevében nem nyilatkozom, belőlem viszont azt váltja ki ez az egész, hogy irreális összehasonlítási alapot kreálok a fejemben, amitől csak nyomorultúl érzem magam, semmiképp sem motiváltnak. Így jobbnak láttam megváltoztatni ezt arra, hogy magamhoz képest bármi lehetek, amit csak szeretnék. Azaz a hozott anyagot figyelembe véve rendelkezem milliónyi lehetőséggel. Mondhatnám úgy is, hogy van egy üres vásznam, amire azt festek, amit csak szeretnék. Csak éppen a vászon alakja/mérete/felülete meghatározott, azon változtatni nem tudok. 


6. Hálásnak lenni

Szerintem még mindig nem látom át, mennyire fontos is ez. Nyilván, túlzásba nem kell vinni, erre emlékeztetem magamat, hiszen akkor csak egy meghatottságtól szipogó, olvadozó gombóc lenne belőlem, és képtelen lennék a normális életre, de érdemes gyakorolni. Rám legalábbis nagyon pozitív hatással volt. Én azt a formáját szeretem, amikor a legalapvetőbb, legegyszerűbb dolgokba gondolok bele, és érzek hálát (pl. élek, egészséges vagyok, van hol aludnom éjszaka, van mit ennem, stb.). Megnyugtat. 


7. Mindig megújulni

Figyelnem kell arra, hogy nyitott maradjak az új lehetőségekre, és hajlandó legyek eltérni a terveimtől, ha úgy adódik. Másrészt a személyiségem, a tudásom, és számos tulajdonságom folyamatosan változik, fejlődik, sosem mondhatom majd azt egyikre sem, hogy készen van, mint egy mestermű, nem kell rajta finomítgatni. Legalábbis nem szeretnék eljutni odáig, hogy ilyet mondjak, mert az nem az az út lenne, amerre életem során haladni szeretnék.


8. Szem előtt tartani, hogy emberből vagyok

Néha egyszerűen teljesen indokolatlanul elszúrok dolgokat. Vagy éppen dolgozom napokig valamin, aztán lusta leszek és hagyom szétesni. Esetleg valami butaságba belemegyek. Nem lehetek mindig jó, nem teljesíthetek mindig tökéletesen. Emberből vagyok, ezért néha belefér a hiba, az viszont nem, hogy ezért nehezteljek magamra hosszabb időn keresztül. Életem talán eddigi legnehezebb dolga volt megtanulni, hogyan tudok megbocsátani magamnak, és még bőven van mit gyakorolni ezen. A hiba az élet velejárója, nem olyasmi, ami miatt aztán hóbapokig rágódnunk kell. Tanulni belőle, felállni, tovább menni.


9. Azt csinálni, amit szeretek

Ahogy fentebb is írtam: én így működöm. Számomra fontos, hogy mindig keressek dolgokat, amiket szeretek. Ha esetleg olyan időszakot élek, amikor túl sok a kötelezettség, amit esetleg annyira nem élvezek, viszont meg kell csinálnom, akkor is találjak apróságokat, amiket mellette örömmel végzek. Mert egyszerűen ez visz előre, ettől leszek több. 


10. Emlékeztetni magam, hogy értékes vagyok

Vállalhatatlanul sok ideig élt bennem az az abszurd elképzelés, hogy értékem a külsőmtől függ. Ha nem vagyok tökéletes alakú, akkor nem is érek annyit, mint mások. Szerencsére már majdnem teljesen kinőttem ezt a zagyvaságot, és ehhez bizony a keményebb időszakok segítettek hozzá. Most, ha belegondolok ebbe, az jut eszembe, hogy elég sok dolgon keresztülmentem, és megálltam a helyemet. Ha valami, akkor ez bizony értékessé tesz. Ebből következett az is, hogy teljesen új szinten szerettem meg magam.


11. Nem függeni a jelektől

Régebben minden apróságban kerestem, kutattam a lehetőséget, hogy jelet kapjak az élettől, hogy valamit jól csinálok, vagy rosszul. Jó irányba haladok, vagy sem. Jelenleg ezt úgy látom, hogy megpróbáltam ledobni magamról a döntésekkel járó felelősséget, hogy ne tudjam magamat hibáztatni, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szerettem volna. Elvégre az élet ezt üzente, akkor én ebben nem is lehetek hibás. 
Az élet jófej. Sokkal nagyvonalúbb ennél, úgy gondolom. Nem sikerült még megfejtenem ennek az okát, de jellemző rám az, hogy általában sokkal többet kell dolgoznom egy-egy eredményért. Egyetemen már meg sem lepődtem, amikor összekerültem az egyetlen emberrel, aki képes volt megnehezíteni a napjaimat. Nyilván azokra a vizsgákra mentem el, amik nehezített körülmények között zajlottak - még akkor is, ha előzetesen ezt nem tudtam. Ha telekbulit szervezek, biztosan leszakad az ég előtte. Ha strandolni indulok, minimum semmiből égszakadás, vagy szélvihar lesz. Ha kocsit mosok, hasmenős madár alá parkolok. Ezek mind olyan apróságok, amiktől régen teljesen kiakadtam, és elveszett lettem. Most már csak megtanultam, hogy életbe lép ilyenkor a 4. pont, és ez nem intő jel, az egészen más. Nem tudom, miért van ez így, de attól még nem kell, hogy az élet szépségéről elterelődjön a figyelmem. Mert amennyi nehézséget kapok a nyakamba, legalább annyi jóval is elhalmoz az élet.


12. Az önbizalom nem kintről jön

Ha valaki, én aztán otthon vagyok az önsegítő könyvek világában. Tengernyit olvastam belőlük, amikor próbáltam időről-időre felépíteni, megerősíteni önmagam. Néhányban szerepelt ugyan, hogy ezek a dolgok belülről jönnek, de fogalmam sem volt ennek hogyanjáról. Aztán idén nyáron egészen véletlenül rátaláltam a módjára: boldognak kell lennem. Ennyi az egész. Pontosabban engednem kell, hogy boldog legyek, ki kell lépnem a külső nyomás alól, és egyszerűen csak elengedni magam. Ez pedig gyógyírként szolgál minden sebemre, és idővel megjelenik az önbizalom is. Merthogy ez ilyen alapfelszereltség nálam, mint megtudtam, nem kellett volna lejárni a lábamat, hogy kiharcoljam magamnak, aztán bánkódni, amiért nem sikerült, mindvégig ott volt bennem. Nem baj, a lényeg, hogy most már ezt nem kellene elfelejteni.


13. Mindenki egyéniség

Mindig gondban voltam azzal, hogy leírjam a személyiségemet, mert sok stílus, elképzelés, gondolat tetszett, egyet sem találtam, ami teljes mértékben illik hozzám. Pedig keményen próbálkoztam, hogy egy külső rendszerben megálljam a helyemet, de csak átmenetileg ment, végül kívülállónak éreztem magam. Csipegetnem kellett számtalan dolgoból, megalkotni a hiányzó részeket, és ez tesz egyedivé, ettől másabb az én életem. 
És ez másokkal is így van. Ahogyan nem létezik egy tökéletes farmer, ami mindenkin ugyanúgy áll, és passzol minden apró részlete, úgy nem létezik olyan ember sem, akit teljes mértékben jellemezni lehet egy stílussal/irányzattal/ideológiával. Egy ember ettől sokkal több, akkor is, ha ő maga sem tud még erről. És bizony erre emlékeztetni kell magam, mielőtt ítélkeznék.


14. Nem kell ragaszkodni a rutinokhoz

Te jó ég, mennyit szenvedtem ezzel. A youtube, az önsegítő könyvek, a hasonló témában íródott cikkek, blogok mind azt mondják, hogy a sikeres embereknek konkrét reggeli illetve esti rutinjuk van, ami minden áldott nap egy és ugyanaz. Annyira bénának éreztem magam, amikor huszadjára sem sikerült kialakítani ezt. Végül feladtam, nagyon sok embernek beválik ez, én nem ilyen vagyok. Nem feltétlen kell tudnom az okát, elég az is, ha nem pánikolok emiatt. Valamicske rutint azért sikerült kialakítanom: tudom, hogy mit kell megcsinálnom reggelente, de a sorrendet rábízom az adott napra. Igen hatékony tudok lenni, nem féltem magam. De nem szeretnék olyan merevvé sem válni, hogy ha a lábam előtt koppan a kutya labdája és két bociszem mered rám, hogy dobjam el, én nem teszem meg, mert akkor felborul a rutinom. Vannak reggelek, amikor le sem tudom vakarni magamról, míg máskor a létezésemről sem vesz tudomást. Ez számomra tökéletesen bizonyítja, hogy nincs két egyforma nap, és nekem valahogy nem fekszik az, hogy egyforma rutinom legyen.


15. Fontos a harátokat feszegetni

Azt hiszem, ez úgy általában elmondható az emberiségről, de rám pedig különösképpen igaz. Mindig (hangsúlyozom: MINDIG) kell lennie olyasminek az életemben, ami kicsalogat a komfortzónámból. Másképp jön az állóvíz és a süllyedés. Rendkívüli gyorsasággal tudok megállni és ücsörögni a babérjaimon, ahonnan aztán ki sem lehet robbantani. De megtanultam már ezt kezelni szerencsére. 


16. Rendszeresen kell utazni

Egyrészt, hogy ne szűküljön be a világ, másrészt, hogy más mentalitással is találkozzon az ember. 


17. Mindig tanulni kell valamit

Nem tudok elvonatkoztatni a tanulmányaimtól, és még mindig a professzor szavai ugranak be, amikor kifejtette, hogy az ember idős korában kivétel nélkül elbutul. A különbség csupán az, hogy ki milyen szintről kezdi a butulást. Számomra a tanulás, valami új elsajátítása olyan élményekkel teli folyamat, amit bár néha nehézkesen kezdek el, mégsem szeretném tőle megfosztani magamat.


18. Cselekedni kell, mint gondolkodni

Sokkal több az elmélet, mint a valódi tett, de keményen dolgozom az arányok módosításán. Fontos mindkettő, azonban remekül túl tudok gondolni mindent, aminek hatására passzívvá válok. Képes lennék naphosszat tervezgetni, listákat írogatni, fejben lepörgetni annyi mindent, aminek megvalósítására talán egy élet nem is elég, anélkül, hogy bármelyik gondolatot is tényleges cselekvés követné. Azaz rengeteg időm elmegy, és nem történik semmi. Azonban mostanra ezt észrevettem, és oda tudok rá figyelni.


19. A pillanatban élni

Fontos dokumentálni, megörökíteni mindent, de csak akkor, ha van mit. Ha mindig a dokumentálással törődöm, üres lesz minden, hiszen elfelejtek élni közben. Tetszik az az elv, miszerint emlékeket/élményeket gyűjtsünk dolgok helyett. Szeretném ezt az egész életemre kiterjeszteni, az életet a maga csodás valójában átélni, érezni. Mert ha valami, ez érdemes erre. 


20. Értékelni másokat

Figyelni másokra, éreztetni velük, hogy fontosak nekem. Nem feltétlen arra gondolok, hogy szentimentálisan hajtogatni, mennyire szeretek mindenkit, hanem értékelni azt, ha szeretteimmel tölthetek időt, és gondoskodni arról, hogy valóban minőségi legyen, és figyeljek rájuk. Ne csak a telefonomból fel-felpillantva félszavakkal reagáljak a mondandójukra, hanem teljes lényemmel ott legyek. 


21. A külső hatásokat átalakítani

Érzékeny vagyok a környezetemre, és könnyen felveszek mindenféle érzelmet, hatást, amik aztán alattomosan dolgoznak bennem sokszor akaratom ellenére. Számos módszert sikerült kidolgoznom szerencsére, amikkel ezeket elengedhetem. Az egyik legfőbb a sport, a másik az írás. Vagy akár az, hogy a kórház kapuján amint kilépek, minden gond ott marad egészen másnapig, mert nem szabad hazahozni ezeket.


22. Elengedni az elvárásokat

Néha egészen konkrét terveim annak, amit amennyire lelkesítenek, legalább annyira le is láncolnak, mert a részletességükből adódóan nem hagynak lehetőséget az életnek arra, hogy valami váratlant mutasson. Ha pedig valami nem történik úgy, ahogyan terveztem, rossz érzéssel tölt el. Így megtanultam nyitva hagyni minden tervet, hogy adjak lehetőséget annak is, amit nem kalkuláltam be. 


23. Tisztelni mások életét

Nem feltételezni azt másokról, hogy hülyék csak azért, mert nem értem, pontosan miért teszik azt, amit. Nem beleszólni az életükbe olyan szinten, ami már a tisztelet rovására megy. Vannak dolgok, amikkel sosem fogok egyetérteni, és nem is kell. De attól még hagyhatom élni a másikat. 


24. Megnézni mindent több szemszögből

Vagy, ha erre nincs lehetőség, emlékeztetni magamat, hogy mindennek két oldala van. Megment az elhamarkodott ítéletektől, elragadtatásoktól, szélsőséges véleménynyilvánításoktól, amik után - amikor rendszerint fény derül más szemszögre is - rendkívül butának tudja érezni magát az ember. Vagy legalábbis én mindenképp.


25. Hagyni időt mindennek

Hajlamos vagyok kapkodni, mindent azonnal akarni, de ahogyan egy magból sem lesz hatalmas fa egyik napról a másikra, úgy én sem fogok drasztikus eredményeket elérni. Mindennek megvan a maga ideje, és a fejlődés is rengeteg élményt rejt magában, amit vétek lenne egyszerűen átugrani, hogy minél hamarabb örülhessek az összecsapott eredménynek. 

2017. július 27., csütörtök

51


Létezik bennem egy belső jelző, ami mindig egy bizonyos idő elteltével elnyomhatatlanul idegesítővé válik egészen addig, amíg le nem ülök írni. Nagyjából egy hónapot szoktam kibírni dokumentálás nélkül, persze ez korántsem jelenti azt, hogy nem jut eszembe a blog, csupán körülményes mostanság írnom, és ha nem érzem úgy, hogy van elég összegyűlt dolog, akkor inkább el sem kezdem.

Egészen pontosan egy hónappal ezelőtt írtam ide, nézzük, mi is történt azóta. 

Dióhéjban: 


átvettem a diplomámat
laktózérzékeny lettem
elfogytak a vegaság évei
nyaraltam
legendás születésnapi bulit tartottam
repültem
állást kerestem
elszakadtam a külvilágtól
átrendeztem a szobámat


Kifejtve:

Júni 29-én vettem át a diplomámat egy indokolatlanul elnyújtott, ámbár előzetes sejtéseim ellenére mégsem olyan kibírhatatlan rendezvényen. Nem akartam ugyanis részt venni, kizárólag a család miatt mentem el. Természetesen hideg volt és leszakadt az ég, de azért jó volt. A kívánságom egy családi pizzázás volt ezt követően, amin szintén megbotránkoztak, mert drága étterembe szerettek volna vinni, hogy emlékezetes legyen. De számomra így is az volt, mert velük voltam. Utána Z.-vel beültünk a Gru 3-ra, ami végképp különlegessé tette a napot. Ha jól emlékszem, ott is leszakadt az ég. Az egy ilyen nap volt. 

Ezt még itt meg sem örökítettem.
Egyébként ez jócskán alulról van fotózva,
ami nem túl előnyös, de jó ez. 

Azt követően elképzelni nem tudtam, mit szeretnék kezdeni az életemmel. A csoporttársaimmal ellentétben én egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy sikerül az államvizsgám, és még idén kézhez kapom a diplomámat azon egyszerű okból kifolyólag, hogy saját tudásomat nem tartottam elegendőnek ehhez. Én ilyen vagyok, ha negyven év múlva megkérdeztek, biztos vagyok benne, hogy azt fogom mondani, még nem tudok eleget. Most is így érzem, rendszeresen fellapozom a tankönyveimet, cikkeket olvasok neten, továbbra is fel vagyok iratkozva hírlevelekre, amik a cukorbetegséggel kapcsolatos legújabb publikációkat küldik, mindig átbogarászom őket, és rájövök, hogy ótejóég, itt még rengeteg dolog van. Azonban, ha visszatekintek mondjuk az egy évvel ezelőtti önmagamra, szakmai tudásom szinte összehasonlíthatatlan. 
Aztán nagyon gyorsan nagyon sok ötlet született, lettek terveim, és mikor már kezdtem volna végképp kétségbeesni, kirajzolódott előttem az Élet A Diploma Után. Nem látok előre évekre, de már tudom, hogy jön majd valami, és számomra ez is megnyugtató. Kicsit az éles váltások embere vagyok, ha valamit változtatok az életemben, akkor rendszerint minden hidat felégetek magam mögött. Igaz, azok olyan helyzetek, amikből csak ilyen áron érdemes szabadulni, mégis hajlamos vagyok összekeverni azzal, amikor az élet szükségszerűen változik körülöttem. 

Nem csak a körülményeim, a szervezetem is változott, ami néhány hét szenvedést hozott magával. Biztos tudjátok, hogy szemi vegetáriánus vagyok már hat éve, ami esetemben azt jelenti, hogy halat, tojást, tejtermékeket fogyasztok, azon kívül semmi más állati dolgot. A hallal is olyan a viszonyom, hogy néha meg tudom enni, néha meg nem. Ha az utóbbi, azt mindig kilöki a szervezetem, így már megtanultam, hogy nem szabad engednem az erőltetett tukmálásnak, ha jót akarok magamnak. Utóbbi időben pont így voltam a hallal, mellőztem is. Tojásból ettem rengeteget, aminek az eredménye az lett, hogy nem bírtam ránézni sem. Maradt a tejtermék. Amikor is észrevettem, hogy ezt meg a szervezetem nem tűri meg többé, felerősödött a tejfehérje allergiám és társult hozzá egy laktóz érzékenység. Talán két hétig bírtam mindenféle fehérje nélkül, utána viszont annyira kezdtem elgyengülni, és szinte lehetetlenné váltak már az egyszerű, hétköznapi dolgok is, így beláttam, hogy jobb, ha kompromisszumot kötök a szervezetemmel, és visszaszoktam a csirkére. Igazából meglepődtem, hogy rossz érzés helyett inkább az volt bennem, hogy mennyire szükségem volt már erre. Rengeteg tejterméket ettem úgy, hogy észre sem vettem, és ennek hiányát nagyon megéreztem. Sajnos azóta sem tudok enni semmi ilyesmit, így fehérje fogyasztásom a tőkehalra és a csirkemellre korlátozódott. Igen hamar rájöttem arra is, hogy más húsféle nem fog lemenni, nem is próbálkozom. 

Elmentünk Z.-vel négy napra Balatonfüredre egy csodaszép szállodába, és minden pillanatát imádtam. Még akkor is, ha a ebből kettőn még elég gyenge voltam a hiányzó fehérje miatt. Nem is tudom, hogy ember mellett voltam-e ennyire boldog valaha. Ilyesfajta feltétel nélküli szeretetet a családomon kívül csak az állataim részéről tapasztaltam, és még mindig rácsodálkozom. Úgyhogy nekem az a négy nap maga volt a csoda, és ez látszott is rajtam, lement rólam minden stressz és kinyíltam. Voltunk strandon, aquaparkban, borkóstolós hajókázáson kétszer is, Tihanyban, aranyos éttermekben ettünk, utolsó nap pedig megálltunk Pesten és megnéztük a Tropicariumot meg a Csodák palotáját, aztán négy óránkba telt, mire lejutottunk Miskolcra, akkorát kellett kerülnünk autópálya lezárás miatt. Kellett az, hogy kicsit kimozduljak, másabb mentalitással találkozzak még akkor is, ha csak országon belül voltunk. Üdítő volt azzal az érzéssel hazajönni, hogy bármi lehetséges, nem léteznek azok a buta kis korlátok, amiket magamnak állítok a mindennapjaim során. 





Azonnal nyaralás után jött is a szülinapi telekbulim, ami bár esővel indult, annál jobb lett. A jó bulik valahogy mindig spontának és rosszul kezdődnek. Akkora boldogságtúladagolásom volt a nyaralás után, hogy alig tudtam összekapni magam és a házigazda szerepébe bújni. Olyan emberekkel töltöttem a 25. születésnapomat, akiket nagyon szeretek, egy olyan helyen, amit nagyon szeretek. Ennyi pont elég volt ahhoz, hogy a fellegekben járjak. 



Másnap pedig szó szerint ott jártam, mert Z. diplomaajándéka számomra egy sétarepülés volt. Nagyon szép helyen lakik, és egyszer említettem neki, hogy milyen jó lehet ezt fentről látni, egy ismerőse révén pedig elintézte, hogy ez meg is történjen. Eddig sosem emelkedtem el a talajról, azonban mindig is vágytam rá, annyit hallgattam keresztanyum repülős történeteit (honvédségnél dolgozott és többek között repült is). Abszolút megértettem, miért érezte annyira szabadnak magát, hihetetlen élmény volt számomra. 
A sok közös program egyébként vízválasztó, belőlünk csak azt hozta ki, hogy minél többet együtt szeretnénk lenni. Nem veszekedtünk, nem voltak sértődések, fel sem emeltük a hangunkat, pedig megoldásra váró problémából nem kevés jutott ki, de azt hiszem, ehhez már hozzászoktunk. 



Visszatérve komolyabban is elkezdtem keresgélni az állásokat, bár még nincs rajtam akkora teher, mert alapvetően úgy terveztem, hogy a nyáron nem dolgozom. Ha megtetszik valami, arra viszont jelentkezem. Így történt ez egy állás esetében, ahol nagyon imádtam volna dolgozni, azonban az interjút nagyon csúnyán elszúrtam. Nyugtattam magam azzal, hogy első igazán fontos interjúm, az eddigiek csak diákmunkára voltak, végülis még belefér, ha elszúrtam, de nem sokat segített, nehezteltem magamra. Nagyon jót tett, hogy az utána következő öt napot a telken töltöttük szinte teljesen elfordulva a külvilágtól, ahol írtam, olvastam, festettem, kertészkedtem, és rátaláltam önmagamra. Úgy gondolom, kellenek az ilyenek. Amikor az ember felfedezi azon részeit, amikre addig nem is figyelt fel. Megláttam a hibáimat is az önéletrajzomban, interjúmban, így a következő állásra már egy olyat adtam be, amire jelenlegi szintemen azt mondom, hogy jól sikerült, jelenleg ennyit tudok kihozni magamból ilyen téren. És számomra ez a fontos. Még függőben van ez az állás, ez talán még inkább álomállás lenne számomra és nagyon el tudnám képzelni magamat ott, meglátjuk majd, hogy ők is ilyen embert keresnek-e, mint én. Benne van a pakliban, hogy nem, mert túl jó ahhoz, hogy kevés jelentkező legyen, de akkor sem fogok elkeseredni, mert tapasztalat lesz, ami felkészít majd a következő lehetőségre. Hiszen már most is gazdagodtam számtalan dologgal, pedig még nem is történt semmi. Az interjúra is úgy szeretnék elmenni, hogy azt érezzem, amit jelenleg hozni tudok, azt fogom is. 
Rájöttem arra is, hogy nem nyomásként kell ezt az egészet felfogni, hanem lehetőségként a növekedésre. Mert vagy nyerek vagy tanulok a dologból, most még abszolút nem vagyok elkésve, úgy érzem. 

Soksok év utáni első festményem, és boldog kis kertészsegédem :)

Kertészkedésem eredménye előtte-utána. Mikor belekezdtem, mondtam is a családnak, hogy ebben a dzsungelben átjárót is találok majd a Roxfortba. Még nem vagyok kész, átjáró egyelőre nincs, de Hagrid hangját szerintem már többször is hallottam. 

Amikor hazaköltöztünk, már nem éreztem jól magam a szobámban, mindig csak régi emlékek jutottak eszembe róla, amik már egyáltalán nem voltak aktuálisak. Néztem az íróasztalomat és szinte görcsbe ugrott a gyomrom, mert eszembe jutott, mennyit éjszakáztam mellette az államvizsgára készülve. Így kedd reggel egy füzettel a kezemben leültem és lerajzoltam, milyen lehetőségeim vannak. Néhány órával később már minden bútor az új helyén volt, mindent lemostam, fertőtlenítettem, portalanítottam. Valójában asztmásként nagyjából félévente kellene ilyen volumenű nagytakarítást csinálnom, ha nem lennék hozzá ennyire lusta, de most annál büszkébb vagyok magamra. Nagyon jó lett minden, és végig az az érzésem volt, hogy ez már a felnőtt lettem elrendezés, hiszen az íróasztalom már nem az eredeti funkcióját tölti be, hanem visszaalakítottam dohányzóasztallá, és egyfajta TV állvány lett belőle, de még mellé tudok ülni, ha szükséges. Mint most is, áthoztam szüleim laptopját, és ezen pötyögök. 
Ja igen, laptopom továbbra sincs, most már azért kezdenek hiányozni a filmek alkalomadtán, de még bírom. A telefonom rohamosan romlik, így sajnos lesz majd kiadás az elkövetkezendő egy évben. 

Még itt sem állok meg a változásokkal, a tegnap felét ágyban töltöttem frontérzékenység miatt, sem olvasni, sem filmet nézni nem tudtam, a hangoskönyvek angol kifejezéseinek fonetikus kiejtésétől rosszul lettem, így aludtam és gondolkodtam. Nagyon sokat. A frontérzékenység nekem asztmarohamba torkollik rendszeresen, most pedig eső eső hátán, így nekem ez nagyjából annyit jelent, hogy mindig két roham közötti állapotban vagyok, ha éppen nem rohamozok. Szerencsére nem durva, abszolút nem kerülök életveszélybe és relatív hamar túl is vagyok rajtuk, de azért a sorozatos dolgok megviselik a szervezetemet. Visszagondoltam, hogy eddig mennyi ember mennyi véleményt mondott a betegségemre, sokan állították, hogy ez nem is betegség és teljesen meg lehet belőle gyógyulni. Az ilyen embereknek fogalmuk sincs erről. Meggyógyulni nem, tünetmentessé válni azonban valóban lehet. Pl. életmódomon ha változtatnék, és nagyobb gonddal lennék a tüdőm teljesítőképessége iránt, akkor valószínűleg könnyebb dolgom lenne. Pontosan erre fogok törekedni az év hátralévő részében. Kicsit sajnálom, hogy nem ismerek olyan asztmás embert, aki hasonló cipőben jár, mert állítom, hogy csak az tudja, min megyek keresztül ilyenkor, aki szintén át szokta élni. Így pedig csak oxigéndeficites állapotban, ingerülten hárítom el a rendkívül jószándékú, ám annál hasztalanabb "de vegyél már egy nagy levegőt" tanácsokat. Na nem baj, mindig megfogadom ilyenkor, hogy egyik krónikus beteg életébe sem fogok majd beleszólni olyan szinten, hogy én aztán majd megmondom a tutit, mert fogalmam sincs, mit él át, inkább arra törekszem majd, hogy segíteni tudjam a helyzetét. 

Végezetül pedig a zárképernyő hátterem, hogy végképp olyan büszke gazdi lehessek, aki bármikor mutogathatja, milyen cukiságokkal él.