2017. május 31., szerda

45

3 megjegyzés

Az első két akadályt sikerrel vettem, a védésem ötös lett, az opponensi bírálat is. 
Az írásbeli is sikerült, 80% és 90% között vagyok, pontosabb eredményt nem tudok, sajnos ez így is csak hármas, de a lényeg, hogy sikerült. Pár kérdés a mai napig beugrik és tudom, hogy rosszat jelöltem, és magam sem értem, miért gondoltam akkor azt jónak. Mindegy. 

Egy hetem van a gyakorlatig és szóbeliig, a felkészülés érdekében pedig tényleg minden tőlem telhetőt megteszek, de ugyebár tudjuk, hogy ez még bőven lehet, hogy a sok hűhó semmiért kategória. Mindenesetre én pozitívan állok a dologhoz, és tényleg minden percet megpróbálok tanulással tölteni. 
De nézzük a jó oldalát. Már kiteszek egy fél gyógytornászt! Legrosszabb esetben a másik fele kicsit később csatlakozik ehhez. 










2017. május 16., kedd

44

2 megjegyzés
*nagyonhosszú*


Szokásomhoz híven kis elmaradással, egyetlen bejegyzésben próbálom meg felölelni az elmúlt hetek eseményeit. Sosincs könnyű dolgom, most pedig még nehezebb feleleveníteni mindent, amire érdemes lesz majd emlékezni a későbbiekben.
Végeztem a nagygyakorlattal másfél héttel ezelőtt, azóta itthon vagyok és tanulok kisebb-nagyobb megszakításokkal. Letudtam ma a végzős fotózást is, ami sokkal hosszabbra nyúlt, mint terveztem. A tesztkönyvvel jól állok, a szóbeli tételekkel kevésbé. Bár minden ki van már dolgozva, még úgy igazán nem tudtam nekiállni tanulni. Egy hét múlva védés, 8 nap múlva írásbeli, úgyhogy lassan kezdődik majd a móka.



Hétvégén néhány nap tanulás kimaradt, köszönhető ez annak is, hogy a nyuszi a front miatt produkált egy bélleállást, így csütörtök délutántól szombat délelőttig folyamatosan vele foglalkoztam. Az első éjszaka a ketrece mellett ültem és simogattam, masszíroztam a pocakját, akkor kicsit alábbhagyott a remegése, de nagyon rossz passzban volt. Igazából nem sok esélyt adtam arra, hogy élve marad reggelre, láttam már hasonlót állatoknál, és a tekintete már pont olyan halál előtti elrévedéssé kezdett válni. Próbáltam etetni, itatni, kergetni, és közben végigsírtam az egészet. Utáltam, hogy éjszaka van, hogy nem tudom hová vinni, nem tudok neki mit adni, nem tudok neki segíteni. Ő meg csak bújt, hogy simogassam, és csináljak valamit, mert rosszul van.
Reggel első dolgom volt felkutatni Miskolcon egy nyuszis állatorvost, ám hamar rá kellett jönnöm, hogy nincs. Konkrétan az egész városban nincs. De Felsőzsolcán volt egy, fel is hívtam, hogy mehetek-e, így 9-kor már ott álltunk sorban a többi beteg állat között. Szegény nyúl addigra már annyira ragaszkodott hozzám, hogy a kocsiban még a szállítóból is kiugrott, hogy az ölemben utazhasson.
Kialvatlanul, smink nélkül, kisírt szemmel, kócos hajjal magyaráztam az állatorvosnak, hogy mióta nincs bogyó, mennyire vergődött, mikkel próbálkoztam. És valahol a rémálomban itt láttam meg az első kis fénysugarat az alagút végén. Elsorolta, hogy milyen - kifejezetten nyulaknak való - gyógyszereket fognak adni, és, hogy milyen egyéb lehetőségek vannak. Bár még ilyenkor is ijesztően reálisnak tűnt az altatás veszélye, azért megkezdtük a kezelést: fájdalomcsillapító, görcsoldó, bélmozgató injekció, vizsgálat. Aztán bevitték hátra, ahol már nem lehettem ott, megnézték, hogy nem a foga miatt van-e ez az egész, és infúziót is kapott. Életem egyik leghosszabb fél óráját töltöttem a váróban, és igyekeztem kiverni a fejemből azt a furcsán hasonlónak tűnő emlékképet, amikor a kutyám altatására vártam ugyanilyen állapotban, egy másik váróteremben. Ugye az ilyen kisállatok nem feltétlen tudják, hogy mi történik velük, a nyulak meg alapból hajlamosak túlpörgetni a szívüket, így azért is izgultam, hogy nehogy hasonló forduljon elő, és még rosszabbul legyen. De aztán előhozták, kicsit megszeppenve, kicsit véresen, de élt.
Az állatorvos agyondicsérte, hogy mennyire jólnevelt, kézhez szokott nyúl, abszolút nem akar támadni, és kora ellenére a fogai is teljesen rendben vannak. Menjünk haza, a gyógyszereknek estefelé hatniuk kell, ha másnap reggelig nincs bogyó, jöjjünk el újra, és röntgennel, UH-val megnézik, mi okozhatja a leállást, valamint újabb gyógyszereket kap. Adott bélflóra helyreállító port, amit vízben elkeverve kell megitatni vele, meg speciális tápot. Üres nem maradhat a gyomra, folyamatosan etessem, itassam, mozgassam.
Akkor még úgy gondoltam, hogy a nehezén túlvagyunk, de az az igazság, hogy bár a stressz lement rólam, azért egy nyúllal nem könnyű megértetni, hogy meg kell tenni valami olyasmit, amit nem akar. Pláne, mikor hazaértünk elbambultam, és hagytam, hogy rengeteg vizet igyon, így utána külön élmény volt belediktálni a rettenetes szagú bélflóra helyreállítót. A gyógytápra rá sem akart nézni, viszont néhány órával később megtanulta, hogy ha megjelenek a ketrec mellett, akkor valamit ennie/innia kell, így általában a szénára szavazott, és néhány szálat bedarált. Gyakorlatilag folyamatosan néztem és imádkoztam, hogy valami jöjjön ki a végén, mert bazsalikomból rengeteget evett, és még annak ellenére sem volt bogyó. De a közérzete sokkal jobb volt, tényleg hatott a gyógyszer, legalább fájdalmai nem voltak.
Péntek éjjel, olyan éjfél felé jött az első jó jel: rágta a rácsot, hogy ki akar jönni. Kiengedtem, úgysem tudtam aludni. Kicsit rohangált, aztán olyat csinált, amit még konkrétan sosem: ahogy az oldalamon feküdtem, odahúzódott mellém, a kis fejét az arcomnak támasztotta,és oldalára fordult. Három előtt ébredtem, akkor még mindig mellettem aludt. Azt hiszem, ő valahogy így fejezi ki, hogy örült a segítségnek. :) Visszatettem, és úgy két órát sikerült aludnom, ébredés után pedig már végre nem az üres wc alom köszöntött, hanem voltak teljesen normális bogyók.
Azóta már igyekszik behozni a randalírozás nélküli napokat, de nem bánom. Addig jó, amíg dobog, rágcsál, magyaráz, ébreszt hajnalban. Egyébként még közelebb hozott ez minket egymáshoz, és rájöttem, hogy iszonyat módon hiányozna az életemből, ha nem lenne.
Tanúlság? A front bármikor okozhat bélleállást. Fel lehet rá készülni? Nem. Viszont beszereztem egy szőroldó pasztát, amiből adok neki minden nap, nehogy ez okozza a fennakadást, és reménykedem abban ilyen durva dologban többé nem lesz részünk.




Szombatra már teljesen jól volt, így estére magára mertem hagyni, elmentem Z-hez, persze anyáéktól rendszeresen kérdezgetve, hogy rendben van-e. A kialvatlanságomat nem segítette, hogy háromig ébren voltam, hattól meg fát vágott a szomszéd, majd füvet nyírt, viszont legalább a tesztkönyvvel haladtam. Elugrottunk Jósvafőre is megnézni a tengerszemet, ami már lassan hagyomány, mint ahogy az is, hogy megállunk Perkupán fagyizni. Bár a víz sáros volt, az a hely mint mindig, most is elvarázsolt. És most végre sikerült olyan képeket készíteni, amiken látszik, mennyire zöld ott minden.






Néhány héttel ezelőtt pedig a mályi tóra ugrottunk ki, ami képeken még sokkal szebb, mint élőben. Találtam az egyik fényképszerkesztőn egy csodagombot, amiről nem tudom, hogy mi és mire való, de gyönyörűszép képeket készítek azóta. :D




 

Május legelején pedig végre sort kerítettem egy beülős estére, aminek a vége az lett, hogy alig éjfél után már képtelen voltam nyitva tartani a szememet, így nindzsa módjára hazavarázsoltam magam, mert nem akartam taxira költeni, így inkább kockáztattam az életemet ezen a környéken. De szerencsére üres volt az utca, én meg imádok az úttest közepén sétálni, és csodálkozni azon, hogy ami nappal ennyire forgalmas, éjjel hogy lehet ilyen üres. 



És szerintem még ezt sem mutattam, de életem első májuskosarát is megkaptam. Ez kicsit régebbi dolog, ugyanis még az első kapcsolataim alkalmával iszonyatosan vágytam rá, azonban sosem kaptam. Aztán ahogy teltek az évek, le is mondtam róla, most pedig egyáltalán nem is számítottam rá. De, mint kiderült, egyszer említettem neki, hogy mennyire szerettem volna kapni, és koradélután ezzel érkezett hozzánk. És bár kicsit szégyellem bevallani, ettől olyasfajta gyerekesség bugyogott elő belőlem, hogy legszívesebben mindenkinek  az arcába nyomtam volna a kosaramat, hogy *nééézd milyen szép, és ezt mind én kaptam!* de már felnőtt ember vagyok, így csak messengeren küldözgettem el mindenkinek. Talán még annak is, akit annyira nem érdekelt, de már mindegy. :D



Egyébként amit az előző bejegyzésekben írtam az elszürkülésről, egészen komolyan vettem, és visszahoztam régi szokásokat, valamint új terveim is vannak. Többek között elkezdtem írni, ami sokkal könnyebben megy, és jobban esik, mint azt gondoltam volna. Egyelőre egy kis füzetbe írok, de szépen gyűlnek az oldalak, így talán, ha lesz időm, majd begépelem és egy másik blogon közzé is teszem. Nyilvánossá tettem ezt a blogot is egyébként, még mindig erősen gondolkodom rajta, hogy maradjon-e így, vagy vonuljak vissza a családias közegbe, ahol rajtam, meg egy-két emberen kívül aligha olvasott valaki. Ez majd még eldől. És számomra ismeretlen okból kifolyólag átváltott a profilom google+-ra, és teljes névvel publikálok már. Mindegy.
 

Daily Life by E. Template by Ipietoon Blogger Template | Gift Idea