Pages

2017. április 29., szombat

43

Végeztem a 13. héttel és az utolsó négy nap már abszolút célegyenes. Gyakorlatilag minden nehéz résszel végeztem is, hiszen következő héten már csak babázni fogok a szülészeten. Hátha előcsalogat majd belőlem egy kis anyai ösztönt, ha már ennek a hétnek nem sikerült (szintén gyerekekkel voltam, csak nagyobbakkal). Továbbra sem remeg bele a méhem, ha gyerekeket látok, velük foglalkozom, annak ellenére, hogy bírom őket, és magam is meglepődtem, milyen jól kijöttem velük és feltaláltam magam (avagy hogyan tornáztassunk meg egy gyereket úgy, hogy alapvetően nem akar tornázni).
Azt hittem, hogy a gyakorlat végén majd ujjongani fogok és rendkívül büszke leszek magamra, de ez elmaradt. Fogalmam sincs, hogy csináltam végig, de valahogy már olyan természetesnek tűnik. 
Szóval mostanság nem vagyok annyira leterhelve, így teljes erővel belevetettem magam a tesztkönyvbe, illetve felosztottuk a tételeket, és a részemet kidolgozom. 
A hosszú hétvégével sem nagyon tudok mit kezdeni, bár jól esik pihenni, a gyakorlat végével kapcsolatban több bennem a szomorúság, mint az öröm, és ehhez kellett pár nap, hogy felismerjem. Hiányozni fog, mert nagyon megszerettem. Minden nehézséggel, kellemetlenséggel együtt eseménydús 13 hét áll mögöttem, és már nem is emlékszem arra az énemre, aki az első napon voltam, annyit változtam.
Talán másoknak nem tűnik úgy, én ezt pozitív változásként könyvelem el. Rengeteg félelmemtől szabadultam meg, számtalan olyan dolgot megcsináltam, amiről nem is gondoltam volna, hála annak, hogy folyamatosan a komfortzónámon kívülre kellett mennem ahhoz, hogy helyt tudjak állni. Lett ezáltal egy kis önbizalmam, illetve ténylegesen magamba vetett hitem, és tapasztalom is, hogy sokkal keményebben tudok küzdeni a céljaimért, és manapság már egyre kevesebb "nem tudom" van.
Jönnek persze a régiek helyére új kihívások, célok, amiket provokálok is, mert élvezem, hogy képes vagyok formálni az életemet. 
Mostanság pl. az egészséges életmódra mentem rá jobban, állítottam össze magamnak edzést, 4.30-kor kelek, ashtanga jógával indítom a napot, illetve tervben van a kocogás is, persze rá kell szoktatnom magam erre az új terhelési szintre, így ma-holnap még 50%-os ismétlésszámmal viszem az edzéseket, hétfőtől 75%, az azt követő héttől pedig a teljes mennyiséget csinálom, és akkor heti négy futás is társul majd hozzá. Elvégre időm úgyis lesz, ha kiesik a napi 6 óra gyakorlat. 
Azt, hogy hol szeretnék dolgozni, még nem döntöttem el (tartom magam ahhoz, hogy nekem eddig mindenütt tetszett, de ezen azért még finomítani kell), egyelőre az államvizsgával foglalkozom. Bár valamiért azzal kapcsolatban is nagyon optimista vagyok pedig tudom, hogy minden okom megvan a rettegésre, mert idén különösen szigorú bizottságot állítottak össze. Valahol hiszek abban, hogy ha megtanulom a tételeket (márpedig meg fogom tanulni mindet, meg jelentős részét már tudom is), akkor rendben lesz minden, és én hozzátettem a tőlem telhető maximumot a sikerhez.  
Persze ezek a nagy motivációk általában nagy mélyponttal kezdődnek, de ezeket is átértékeltem az utóbbi időben, annyi volt belőlük: most már nem esem kétségbe, egyszerűen csak azt nézem, mi hiányzik az életemből, hogy ilyen előjött. Nem próbálom elkerülni, szerintem le kell menni egy bizonyos mélységre, hogy belül valami elinduljon, valami megváltozzon. 
Belőlem pl. a szomorúságnak egy igen ellepő mértékű formája olyan éberséget, jelenben létezést vált ki, amire semmi más érzelem nem képes. És bár idáig nehéz lejutni, aztán pedig nehéz megtenni az első lépéseket, mindig kissé megújulva, megváltozva folytatom a mindennapokat. 

Felfedeztem magamban azt is, mekkora igényem van a megállapodásra. Talán azért ilyen jelentősen domináns most ez bennem, mert kéthetente egy teljesen új közegbe csöppentem, ahová be kellett illeszkedni, amivel nem is volt problémám, de nekem az ilyenek eleinte elég megerőltetőek voltak, hiszen a csigaházból, amiben amúgy hajlamos vagyok létezni, ki kellett bújni, és kint is kellett maradni. Mire visszabújhattam volna, és kicsit megszoktam a helyet, az embereket, már mentem is tovább, egy teljesen új helyre. 
Ezen talán én lepődtem meg a leginkább, mert azt gondoltam, még élni, még "lázadni" szeretnék bizonyos keretek között, majd mégis leginkább jelenleg hosszútávú, biztos dolgokra vágyom: egészséges testre, normál izomzatra, amire tudok támaszkodni a munkám során, biztos kapcsolatra, biztos tudásra. Egyszóval most úgy magamba szeretnék invesztálni sok-sok időt, energiát. Az pedig, hogy nem bírok elmenni bulizni, mert végigásítozom az estét éjfél után, vagy annak tudható be, hogy nem bírom kipihenni magam, vagy annak, hogy öregszem és lassan másra van igényem. 

2017. április 18., kedd

42



Na, hát ide is eljutottunk: leadtam a szakdolgozatomat. Azt hittem, hogy majd a leadás pillanatában olyan szintű eufória fog birtokába keríteni, ami még jópár napig ki fog tartani, de nem így történt. Sőt, amikor csütörtökön hazajöttem, és a család kérdezte, hogy érzem magam, felszabadultam-e, én csak egy vállrándítással közöltem, hogy ezt még meg is kell védeni. Ez azóta sem változott, viszont örülök annak, hogy meg tudtam írni, majd megvárjuk az opponensi véleményt, és ha nem lesznek túl gázak a kérdések, akkor majd örülök neki. 



Neurológián vagyok egyébként, ami teljesen más világ, és bár ez már a második hetem itt, még nem tudtam eldönteni, szeretem vagy gyűlölöm, olyan vegyes érzelmeim vannak. Igazából ahol beteg van, ott nekem mindig jó, de tényleg teljesen másképp kell tornáztatni, más elvek vannak, amik számomra még elég idegennek tűnnek, ebből kifolyólag bizonytalan is vagyok, ami negyedév végén már nem lenne megengedhető. Pláne, ahogy közeleg az államvizsga, egyre jobban érzem, hogy mindenki elvárná, hogy mindent tudjak. Azért nincs olyan nagy baj, mert ha nem is tudok valamit, vagy kikövetkeztetem, vagy jó felé tapogatózom, mert meg merem kockáztatni, hogy nincs olyan terület, amiről fogalmam sincs, de azért még van mit tanulnom. Aztán meg ott van a már jól bevált hazamegyek-és-nekiugrok-a-tankönyveknek-hogy-másnapra-okosabb-legyek dolog is, amit úgy január végétől minden egyes nap művelek. Pont jól jött ki, mert tíz nap helyett csak nyolcat vagyok itt, ezen kívül pedig már csak két hét! El sem hiszem. 





Szakdogát írni és közben gyakorlatra járni, államvizsgára készülni, ezen felül pedig valami életnek tűnő valamit mímelni lehetetlen, erre is rájöttem. Megsínylette a kapcsolatom is ezt az időszakot, család is panaszkodott, hogy olyan, mintha sosem lennék jelen, csak fizikálisan, folyamatosan feszültnek, idegesnek tűnök, és tökéletesen igazuk is volt egyébként, mert én is tudtam, hogy ez van, de nem tudtam változtatni rajta. Aztán a végére már beláttam azt is, hogy nem tudok százfelé szakadni, így elfordultam mindenkitől, hogy befejezzem a munkát. Ennek az eredménye az lett, hogy péntek késődélután bedőltem az ágyba, és szombat koradélelőtt tértem magamhoz. Dehát valamit valamiért. Ennek ellenére mind a család, Z., és a barátaim nagyon támogattak, a kibírhatatlanságom ellenére is. 



Imád bújni, ölben lenni, de megérzi, ha húsvéti közös kép készülne, és olyankor mindenével érezteti, hogy gyűlöl.


Szerencsére a négy napos szünetben sikerült kipihenni magam, és belezsúfolni a lehető legtöbb programot. Mostanság a biciklizést szerettem meg nagyon, amiben még mindig kezdőnek számítok, de sokat ügyesedtem már az elmúlt egy hét folyamán is. Tapolcára, Diósgyőrbe járunk apával, illetve Z-vel is mentem vasárnap. 
Voltam Vadasparkban, Lillafüreden és Avasi kilátóban, melyekben egy közös van: ünnepnapokon ide soha többé! Hatalmas tömeg, őrült, türelmetlen emberek. Már a pónik is bekucodortak a karám közepére, hogy senki ne tudjon hozzájuk nyúlni, annyira elegük volt a látogatókból. 




Tele vagyok tervekkel, egy csomó dologról kiderült, hogy meg szeretném csinálni. Sajnos az utóbbi időben magamra semmi időm nem jutott, de még ettől is sokkal jobban fáj, hogy a lóra sem, és általában az ő rovására megy minden, amit csinálok. Ezen változtatni fogok, most már sem a gyakorlat, sem a tanulás nem lesz ennyire zűrös, hiszen az írásbeli államvizsgára a tesztkönyv felét már megtanultam (február óta folyamatosan kidolgozom, szerkesztem, tanulom). 
Azzal, hogy megerősödtem, de ezzel szemben híztam is szépen, már nem is foglalkozom. :D De tényleg, nekiállok edzeni, elfelejtem a cukrot és a lisztet, és le fog az menni szépen. Egyébként nagyjából egy romhalmaznak érzem most magam, még akkor is, ha mindig csinálok valamit és látszólag tök jól működik az életem. Valahogy kimaradtam ebből az egészből, vagy nem is tudom. Fura érzés. Még akkor is, ha barátnőkkel beszéltem és többen is mondták, hogy ez egy ilyen időszak, ilyenkor mindenki hasonlót érez, és nem fog örökké tartani. 




2017. április 10., hétfő

41

Eltűnt a telefonomról egy mappa amiben a legkedvesebb képeim voltak összegyűjtve, úgyhogy áldom az eget, hogy blogot vezetek, mert ide feltöltöttem mindent. Csak jó ez valamire. :) Pedig utóbbi időben egyre kevesebb értelmét láttam annak, hogy kéthetente dokumentálom dióhéjban az életemet, de azért jó ez, mert legalább itt megmarad minden. 

 

Az utóbbi idő talán legfontosabb történése, hogy elkezdem újra lovagolni. Újra éreztem azt, amit már évek óta nem: nyeregbe akarok ülni. Tisztán emlékszem, hogy az eurosport-on ment díjugratás, én pedig csak egy pillanatra ültem le, és elkapott ez az érzés, ami azóta sem szűnik. Így bár nem Lunára, de felültem, és nem is volt semmi félelmem. 
Persze túl egyszerű lenne, ha ez így is maradna, mert kiderült, hogy a törés területéről eredő izmok iszonyatosan gyengék, így hétvégén elsírtam magam a fájdalomtól és húsz perc után le kellett szállnom. Illetve az egész múlt hetet is fájdalomban töltöttem, de igyekszem úgy tekinteni rá, hogy talán kell ez is ahhoz, hogy később jobb legyen. Úgyhogy elővettem ezt a belső comb erősítő kis kütyüt, ami a szekrényben porosodott, mert fénykoromban ez túl könnyű volt, és tanulás közben folyamatosan használom. Nagyon erősnek érzem, nem is bírom teljesen összenyomni, szóval egészen biztosan erősödnek majd tőle az izmaim. 

Bújós Bizsu. Esküszöm ebből a kutyából kimarad minden rossz, csak kedvességből áll az egész kis lénye.

Barátom a lovardában. Lunával szemben alszik, így már hónapok óta jóban vagyunk, most pedig új szintre lépett a kapcsolatunk, úgy tűnik. :D

Ez amúgy fél egykor készült, vígan randalírozott, amíg tanultam.
 Elkészült a szakdolgozatom, legalábbis már nagyon a végén járok, szinte csak papírmunka van hátra. Tök nagy teher ment le ezzel rólam, mert még mindig nehezen hiszem el, hogy meg tudtam csinálni. Kicsit túlparáztam, és annyira belém égett a kudarc gondolata, hogy nehezen kezdtem neki. Azt hiszem egy életre megtanultam, hogy ilyet nem szabad csinálni.

 

A volt gimim szervezett egy öregdiák találkozót, amit nagyon aranyosnak gondoltam, így barátnőmmel elmentünk. Igazából nagyon lelkes voltam, mert a sorozatosan áttanult éjszakák kínjának enyhítését vártam ettől az estétől, és mint tudjuk, az a buli, amit nagyon vár az ember, mindig rossz, mert túl nagyok az elvárások. Itt is pontosan ez történt. Mi voltunk az egyetlen osztály, akik nem együtt ültek, és ahonnan a legkevesebben jöttek el. Konkrétan három fiúhoz én mentem oda köszönni, de nem álltak szóba velem, így végül az estét voltbarát legjobb barátjával töltöttük, aki - ha emlékszünk a tavaly tavaszi történésekre - nem igazán kedvel engem, egyébként teljesen érthető okokból kifolyólag. 
De egyébként a programok jók voltak, a szervezők nagyon kitettek magukért, tényleg kb. otthon éreztem magam. Kaptunk poharat is, amiért már megérte. Igaz, a helyi egyetemi hagyományőrzéssel nagyon össze volt mosva, többen egész este el sem bírtak szakadni tőle, de az is lehet, csak az én fülemet ütötte meg a sok selmeci vonatkozású kifejezés, mert idegenkedem az egésztől. 
Tízre már otthon voltam, a kötelezően vitt "körbekínálás mennyiségű felnőtt italból" csak magamat kínáltam meg egyszer, meg talán barátnőmet, annyi hiányzott belőle. Ez mindent elmond sajnos az estéről. 


Amikor a sok tanulás miatt nincs időm szeretgetni, házhoz jön, hogy simogassam.

Ez egy sajtos melegszendvics, ha nem lenne egyértelmű. :D (A szenillás rész egyfajta belső dolog Z.-vel, nagyon feledékeny vagyok mostanában, és ezt a becenevet kaptam.)
Egyébként kicsit olyan nyűglődős, nehéz ez a mostani időszak. Szerintem miattam van, valahogy nehezen egyensúlyozom még a dolgok között és gyakran kedvetlen, kimerült vagyok. Én az a típus vagyok, akinek szüksége van magányra, hogy feltöltődhessen, és emiatt bár tudom, hogy nem kell szégyenkeznem, mégis hülyén érzem magam sokszor. Ma pl. volt egy nyugodt délutánom és máris érzem, hogy teljesen más a világ, mint amikor állandó pörgés van, és napról-napra be van osztva minden percem, és mindenütt tartani kell magam. 
Dehát most ez van, ezt kell szeretni. Egyre többször jut eszembe az az idézet, ami arról szól, hogy ha egy helyzetet nem tudnánk megoldani, akkor az élet nem is adta volna nekünk. Ami bár még az én idealista buksimnak is erősen megkérdőjelezhető, mégis érzem, hogy szeretek ebben hinni, és így állok neki mindennek. Tud azért ez is erőt adni. 
Az biztos, hogy nem szeretném, ha bedarálnának a hétköznapok, és igyekszem mindent meg is tenni annak érdekében, hogy ez ne történjen meg. Alapvetően sokkal, de sokkal többet kéne magyaráznom vagy itt, vagy a nyafifüzetben, hogy kijöjjön belőlem minden, ami felhalmozódik, mert általában minden gondom alapját ez képezi. És meg kéne tanulni azt is, hogy ne sajnáljam erre az időt.