Pages

2016. december 28., szerda

35

Tetszenek ezek a levél önmagamhoz típusú dolgok, amikor a múltbeli énünknek írunk vagy épp a jövőbelinek. Ez számomra annyira skizonak tűnt mindig, hogy tudtam, egyszer mindenképp ki kell próbálnom. Így kihasználva azt, hogy kipihentem a buksimat, összeállítottam egy listát 2017-re. Mert később úgyis elfelejtem ezeket, jó lesz erre emlékezni. A publikáláson bevallom elég sokat gondolkodtam, mert ez simán nyafifüzet téma, de ezeket a pontokat olvasva hátha nektek is beugrik egy-két hasznos jótanács önmagatok számára.

1. Mosd le a sminkedet alvás előtt!

Tartós és vízálló sminktermékeket használsz, csak épp ezek nem az arcodon azok. Mert éjjel a szemedről minden teleportál, hogy az álladon meg a párnádon aztán lemoshatatlanná válhasson.

2. Ne sajnáld már annyira magad.

És mindezzel együtt a világmegváltást ne PMS idején kezdd el tervezgetni. Amikor bőgsz mindenen, akkor nem te vagy a rossz, nem is a világ, hanem egyszerűen csak egy polgárháború zajlik a hormonrendszeredben. Ilyenkor edzeni kell, mert az endorfin a főnök és helyreteszi a dolgokat. A cukorral ne is próbálkozz, csak ront a helyzeten, erre egy héttel később úgyis rájössz.

3. Mindig vedd számításba, hogy tévedhetsz.

Amikor a legkevésbé tartod valószínűnek ezt, akkor van rá a legnagyobb esély. Ha ezt kihagyod, csak elzárod magad attól a lehetőségtől, hogy egy másik szemszögből tudd megközelíteni a döntéseidet.

4. Sose dönts elhamarkodottan!

Ha már döntések: tudod jól, mennyire magadra tudod venni mások gondolatmenetét. Ez tök jó, mert könnyebben formálódsz, alakulsz, alkalmazkodsz, mint mások, viszont nagyon nem jó, ha így próbálsz változtatni valamit az életeden, mert az nem a saját döntésed lesz. Ne hagyd, hogy bárki/bármi magával ragadjon. Hallgasd meg, aztán ürítsd ki a fejedet és hozz döntést: a sajátodat. Felnőtt ember vagy, tisztában vagy azzal, ki vagy és mit akarsz, ezt elfelejteni csak felesleges időpazarlás.

5. Ne felejtsd el, hogy néha egyszerűen másképp alakul minden, mint tervezted.

...és ilyenkor ne húzd az időt kombinálással, hanem állj meg egy pillanatra és nézz körbe. Úgyis meg fogod látni, mire lehet jó az adott helyzet. Vagy, ha nem is, legalább a következő lépés világos lesz. Annyi meg bőven elég. És ez teljesen rendben van.

6. Az életed egyedi és megismételhetetlen, te magad pedig különleges vagy.

Mint ahogy mindenki más is. Szóval az életed tök átlagos, és te is az vagy - igazából csak megközelítés kérdése. Épp ezért tök felesleges hasonlítgatni, másokra várni, mások mögé bújni. Haladj a saját tempódban, hozd meg a saját döntéseidet és ne toporogj. Úgysem leszel egyedül sosem, mert mindig olyanok vesznek körül, akik illenek az életedbe.

7. Mozogj!

Ez a lételemed, még akkor is, ha néha gyűlölöd. Tudod jól, így felhagyhatnál azzal, hogy meggyőzd magad az ellenkezőjéről. Köszi.

8. Ne félj elindulni!

Ne várd a tökéletes pillanatot, mert nem lesz ilyen. Azt se, hogy teljesen felkészültnek érzed magad. Hogy is van az a mondás? Gyakorolj, gyakorolj, gyakorolj, és a többi jön magától. Ha nem kezdesz el valamit, sosem leszel jobb benne.

9. Ha mennyiségekről van szó, szorozd meg legalább kettővel.

Mert mindig alábecsülsz mindent. Saját magadat is, viszont az egy-egy dologgal járó megterhelést is. Általában minden kétszer-háromszor olyan nagy meló, mint elsőre gondoltad, mert maximalista vagy és menet közben további apró részletekkel gazdagítod a dolgokat. Nem adsz ki silány dolgot a kezed közül, ez tök jó. De ezt már kalkuláld bele az elején.
Azonban azt se felejtsd el, hogy mindig sokkal többre vagy képes, mint azt gondoltad. Több van benned, csak néha elég kitartás kell hozzá, hogy előhozd magadból. Sőt, ami az életedbe kerül, és érzed, hogy szeretnéd megcsinálni, arra képes is vagy, csak max. nincs hozzá elég kitartásod/önbizalmad.

10. Kívülről minden egyszerűbbnek tűnik.

Épp ezért nem kell vele foglalkozni. Amire csak kívülről látsz rá, ahhoz pont nincs közöd. És ne, ne is próbáld bevonni magad. Egy sor felesleges bonyodalmat tudsz megúszni, ha ezt észben tartod. Ugyanígy a saját életedet is nagyon sokan kívülről látják, így nekik meg azzal nincs dolguk. Hallgasd meg őket, aztán menj tovább.

2016. december 27., kedd

34

A karácsony ahogy jött, úgy ment is, engem pedig ellepett egy könnyed boldogság, ami úgy lelassított, hogy legszívesebben egész álló nap csak pihennék. 
Évek óta nem volt ilyen szép karácsonyunk. Nem szoktam erről írni, de nálunk család szinten elég sok probléma van: sérülések, generációs problémák, hétköznapi gondok, amiket kivételes tehetséggel egymáson vezetünk le, így sokszor szinte vágni lehet itthon a feszültséget. Ezeknek mi tudjuk az okát, és bár az idő minden sebet begyógyít, még szükségünk lesz pár év regenerálódásra. Azonban most először éreztem azt, hogy tényleg együtt voltunk. Talán mindenki megjárta a maga kis poklát az elmúlt években, és mostanra el tudta kezdeni feldolgozni, de mindannyiunkban az volt, hogy nem számítanak az ajándékok, csak legyünk együtt, beszélgessünk, töltsünk együtt minél több időt. Venni bármit lehet, a rendelkezésünkre álló idő viszont véges. 
Minden rosszban van valami jó, ha valakivel pedig egy nagyobb rossz történik, akkor valahogy tágul az érzékenysége és a jót is mélyebben fogja átélni. Velem is ezt történt, mert annyira elevenen tudtam magamba fogadni minden apróságot, ami mellett régebben elsétáltam volna. 
Úgyhogy én kicsit ki is estem a normál lendületből, elfelejtettem bekapcsolni a gépet, vagy rápillantani a telefonomra, üzenetekre sem válaszoltam. Nektek sem írtam, hogy boldog karácsonyt, pedig tényleg gondoltam rá, de ez most így sikerült. 
Pedig amúgy elkerült a karácsonyi hangulat egészen péntek délutánig. Akkor álltam neki mézeskalácsot, rétest, zserbót sütni anyával, majd hajnalig díszítettem a sütiket és valahogy átkattantam karácsonyi üzemmódba. 
Egész hétvégén csak arra tudtam gondolni, hogy köszönöm. Köszönöm, hogy együtt lehetek a családommal, hogy sok programot szerveztünk, új dolgokat éltünk át együtt. Köszönöm, hogy Z. vállán alhattam el, és bármikor megölelhetem, mert az életem része már kicsit több mint hét hónapja. Köszönöm, hogy újra lóra akarok ülni, hogy új terveim vannak; hogy ennyi mindent tanultam a hátam mögött álló időszakból, kapcsolatokból; hogy nem veszítettem el mindent és még vannak régi emberek, akik az életem részei. És ezek a gondolatok nem tudatosan megfogalmazottak voltak, hanem egyszerűen csak bugyogtak fel bennem, és ellepték a fejemet az elmúlt három napban. 

Ez pedig kicsit átállította a gondolkodásomat, így nagyon kell figyelnem, hogy a hétköznapi dolgokat be tudjam sűríteni a napomba, és ne menjen át hasztalan naplopásba az egész. Persze most még élvezem, hogy adtam magamnak pihenőidőt, így a szokásos házimunkán kívül lényegében nincs dolgom. Most érzem meg azt is, hogy erre mekkora szükségem volt. Nagyokat alszom, és érzem, ahogy jön vissza az erőm minden egyes nappal.

Persze az év utolsó napjai még tartogatnak azért bonyolultabb perceket. Nem rég ért el hozzám pl. a hír, hogy a néni, akinek az ebédet hordtam, haldoklik. Mivel az én életemben nincsenek már nagyszülők, azonban elég nagy igényem lenne rá, valahogy tudattalanul is keresem azokat a helyzeteket, amikor egy-egy idős embert kicsit túlértékelhetek, és a pótnagyszülő szerepébe gyömöszölhetem őt fejben. 

Ez a néni pontosan ilyen volt, és rengeteget beszélgettünk, mint utólag megtudtam nekem sokszor sokkal jobban megnyílt, mint a saját családjának, pedig abból volt neki bőven. Tudom azt is, hogy nagyon szeretett engem, szerintem tudta, hogy én is őt. Mindig mondogatta, hogy szeretne még valami jót tenni, aztán ő már nagyon menne el innen, ilyen korban már nem jó az élet (96 éves). Egyébként nála makacsabb, házsártosabb, önfejűbb, konokabb (khm. rosszindulatúbb bocsidetényleg) embert azóta sem sikerült megismernem, így az ő szájából már-már hihetetlenül hangzott, amikor ezt mondta, hiszen a legapróbb jelét sem mutatta annak, hogy kedves szeretne lenni bárkivel is, hogy esetleg jobbá tegye a napját. De vágyott nagyon arra a jóra, másképp nem beszélt volna róla ennyit. Egyébként az egész ház, az ő és az én családom sem tudott mit kezdeni a ténnyel, hogy kibírjuk, sőt még kedveljük is egymást, mert előtte kéthetente váltogatta az alkalmazottakat, a lánya pedig többször is mondta, hogy ha nem vagyok, akkor nem hiszi el, hogy az anyja tud kedves lenni bárkivel is.

Talán csak az én belemagyarázásom, de amikor letettem a telefont és visszagondoltam a vele töltött hónapokra, eszembe jutott ez a történet, és egyből világossá vált, hogy megtette azt a jót, amire annyira vágyott. Elvégre egy roncs voltam, amikor elkezdtem neki hordani az ebédet, és általa ismertem meg Z.-t is. Amikor nem jöttem el egyből a lakásáról, hanem még ottmaradtam beszélgetni vele, azok hatását főként csak most tapasztalom az életben, pedig szinte eszembe sem jutott mostanában: valahogy mégis úgy cselekedtem, ami tökéletesen megfelel az akkori beszélgetéseinknek. Szóval, amíg azt hittem, hogy én segítek neki, és megetetem, addig valójában ő segített nekem megerősödni és egy másik szemszögből nézni az életet. Szóval csak sikerült neki az a jó, még ha ő nincs is tudatában. Meg szerintem rajtam kívül senki sincs. Ennek tükrében pedig szerintem bennem még évekig valami őrangyal-szerű jótevőként fog tovább élni az emléke. :) 

Igyekeztem karácsony alatt megörökíteni néhány pillanatot, hogy legyen mire emlékezni, ebből teszek most ide ki párat. Egyébként sajnos hamar meg kellett állapítanom, hogy a diéta és a karácsony nem fér meg egymás mellett, így kissé megtört büszkeséggel ugyan, de elegánsan félretoltam ezt a tervet annak reményében, hogy majd januártól újult erővel vetem bele magam a mozgásba. (Látjátok, milyen elegánsan tudom megfogalmazni, hogy gyakorlatilag egy kisebb létszámú osztálynak elegendő édességet toltam le az elmúlt napokban? :D) Jógázni szoktam amúgy, meg a főételekből sem fogyott sok, így arra még büszke is vagyok. Vagyis lehetnék, ha a salátát nem roséval és szaloncukorral folytattam volna. Namindegy. 

Voltunk vadasparkban is, meg fondüztünk (anyának vettem, kipróbáltuk), társasoztunk, közösen filmet néztünk. Idén mindenkinek sikerült olyan ajándékot választani, aminek tényleg örült, és én is olyat kaptam, aminek mind nagyon örültem. Illetve, még nem vagyok túl minden ajándékozáson, de remélem, akiknek még nem adtam oda, ők is örülni fognak neki. :)

Határidőnapló tesómtól, notesz Z. családjától. Tök jól mutatnak együtt. :)

Tesómtól kinyírós könyv, amiről megfogadtam, hogy végigcsinálom, akármennyire is sajnálni fogom szegény könyvet. :D

Karácsonyi orrocskák :)

Felkelést vezető nyúl A kis kedvencek titkos életéből *.*

Idei általam készített asztaldekor. Kicsit elragadott a hév, de nekem nagyon tetszett. :D

Ebben eredetileg én kezdtem el sütni, de annyiszor lelopta, hogy megkapta. És neki sokkal jobban is áll. :)

Túlzsúfolt karácsonyfa, szüleim sajátkezűleg készített díszeivel. Annyira giccses, de annyira imádom.


2016. december 20., kedd

33

"Egyetlen dolgot fogadok meg: a ma legyen mindig jobb a tegnapnál. Nem számít, mennyire keveset haladok, de legyen jobb, legyek előrébb. Ha csak egy döntésben különbözik, ha csak annyiban, hogy öt perccel hamarabb kelek fel, vagy másképp vélekedek egy dologról, de legyen jobb. És bár tudom, mennyi mindent kéne véghez vinni idén, 2016 gondolata kíváncsisággal vegyes izgalommal tölt el. Ez az év valahogy más lesz. Talán csak egy hatos hiányzott az évből, hogy ezt én is elhiggyem és így érezzem."
(Részlet 2016 első bejegyzéséből)

 

2016-ban megtanultam, hogy


vannak helyzetek, amikor nem szabad azzal foglalkozni, mit gondolnak rólam mások, hanem egyszerűen tovább kell menni


Ez főként a nyár elejére érvényes, hiszen akkor keveredtem bele egy pletykás történetbe, és sikerült elég sok emberrel megutáltatni magam. Akkor azt hittem, hogy ez katasztrófa, ma már tudom, hogy minden csoda három napig tart. Csámcsogtak rajta egy ideig, majd jött más, egy még szaftosabb pletykával, és most már senki sem emlékszik semmire. Néha tud az élet olyan helyzeteket produkálni, amikor csak mi magunk tudjuk, hogy helyesen cselekedtünk, a világ úgy tűnik ellenünk van. Nem tehetünk ilyenkor semmit, tovább kell menni. Az olyan helyzetek, amikor bizonygatnunk kell igazunkat, sosem válhat előnyünkre. 

milyen területen szeretnék dolgozni


Emlékeztek még a nyári diákmunkámra? A tigáznál dolgoztam, és rettentő béna voltam. Egy életre megtanultam, hogy ez a légkör és mentalitás nem nekem való, viszont a hatékonyságuk, munkához való hozzáállásuk és határozottságuk pontosan olyan, amiről én is példát vehetek és alkalmazhatom a saját életemben. Mert nem elég kedvesnek lenni, sőt, az az esetek többségében oly kevés, határozottnak is kell lenni, és ki kell állni magamért, ha úgy adódik.

mi kell ahhoz, hogy jól érezzem magam a bőrömben


Vannak emberek, akik feltétel nélkül szeretik magukat, függetlenül a napi rutinjuktól. Na, én nem ilyen vagyok, és tök jó, mert sikerült ezt idén felfedeznem. Én az a típus vagyok, aki akkor érzi jól magát, ha tudja, hogy minden nap egy kicsit legyőzte a belső démonjait. És ez ijesztőbbnek tűnik leírva, mint valójában, így kicsit kifejtem: lustaság, félelem, harag. Ez a három pajti évek óta tobzódik mellettem, és nagyon hamar rám tudnak olvadni. Olyannyira, hogy néhány nap elengedés után meg tudom magamnak magyarázni, hogy nem is kell mozognom/teljesítenem (lustaság), majd ezután egy rakat gátlás kerül rám, bizonytalan leszek (félelem), és ezek megkoronázásaként következik a változó mértékű önutálat, düh magam irányába, amiért csúszik ki minden a kezem közül. 
Megtanultam már, hogy amennyit beleadok, annyit kapok vissza, így a lustálkodásból semmi nem jön vissza. Persze, nincs kedvem sokszor edzeni, de cserébe olyan kiegyensúlyozott és boldog leszek, hogy megéri azt a minimális fáradságot. 

miként tudok célba érni


Mivel nem tudok huzamosabb ideig motivált maradni, ezért nekem rutinra, szabályokra van szükségem. Olyanokra, amiket nem kerülök ki, azaz ebből következik, hogy reális szabályoknak kell lenniük. Az, hogy soha többé nem fogyasztok olyan dolgot, amiben hozzáadott cukor van, abszolút nem életképes az én életemben. Inkább legyen egy játék, és minden héten meghatározok két napot, amikor eszem édességet, a többin pedig elhagyom. Számomra a megvalósítást játékossá kell tenni, így végre hasznát veszem annak a tulajdonságomnak, hogy négyéveseket lekörözve néha a világon mindent szuperizgalmasnak tudok találni.

az életben nincsenek egérutak, mindennek időt kell hagyni


Ezzel szenvedtem a legtöbbet, és ez azt is jelenti, hogy talán ez a felfedezés hozta a legtöbb jót az életembe.  Gyorsan túl akartam lenni mindenen, és már 2015 decemberében úgy éreztem, hogy na, lelkileg helyrejöttem. Akkor még sejtelmem sem volt róla, hogy a hullámvasútra épp csak felszálltam. Ami az utána következő hat hónapban jött, egy teljes pszichés tisztulás volt. Van egy füzetem, ahová gondolkodás nélkül kiírok magamból mindent, ha úgy érzem, valami bánt. Ezt nem látja senki, itt nem kell finomítani, elég csak írni, írni és írni. Ha valamit nem tudok mással megbeszélni, vagy nem akarok terhelni vele senkit, mert igazából tanácsot nem várok, csak ki kell adni magamból, az mind ide kerül. Nos, egy füzet az év első felében be is telt ezzel, és azóta is nálam ez az abszolút kedvenc, ha stresszkezelésről van szó. Egy mini pszichológusként működik, magam sem tudom, miért. Írás közben már csak azt veszem észre, hogy vagy összefüggéseket, esetleg eddig évekig rejtett problémát írok le, mely a tetteim hátterében húzódott, vagy a fejemben történik mindez. Azaz minden egyes írást úgy fejezek be, hogy tanulok magamról valamit. Pedig az esetek 90%-ban úgy kezdem hogy "nem tudom, mit akarok írni, csak azt érzem, hogy van bennem valami, amit nem tudok kiadni". Néha oldalakon át semmiségeket írok, aztán mintha csak megnyílna a csap, ömlik ki belőlem minden. 
Csupa rossz emlék, szorongás, tévedés jött ebben a hat hónapban, sérülések, sérelmek, gyerekkori dolgok. Kellemetlen volt ezekkel szembenézni, de mindig tanultam valamit, mindig kicsit jobban értettem meg magam, egyre jobban levetettem azokat a részeimet, amikre már nem volt szükségem. A végére pedig? Szörnyű embernek éreztem magam, annyi rossz jött fel. Egyik napról a másikra azt akartam, hogy jó legyen minden, persze minél jobban erőlködtem, annál kevesebb sikerrel jártam. Így nagyjából októberre sikerült feladnom a nagy rohanást, és szépen, lassan változtatni. Időt hagyni magamnak. Amikor pedig hajlandó voltam arra, akkor úgy felpörgött az életem, és olyan hamar jól éreztem magam, amire egyébként a türelmetlenségem miatt sosem lettem volna képes. 

teljesen rendben van, ha kicsit befordulunk egy időre, de utána nyitni kell


Amikor egyensúlyról és arany középútról beszélünk, talán ez a legfontosabb. Pont elég embert láttam ahhoz, hogy tudjam, a túlzott befelé figyelés - akármilyen jó szándékkal is történik - nem vezet jóra. Egy olyan melankólia, enyhe depresszió uralkodik el az emberen, amiből nagyon nehéz kimászni. Aztán elkezdődik egy ördögi kör, mert valaki azért nem megy társaságba, hogy befelé tudjon figyelni, fejlődni tudjon, de aztán meg pont azért nem fejlődik, mert nem jár társaságba, nem nyit a világ felé, ezáltal nem érik új impulzusok. Hiába tudtam, elfelejtettem, és a saját bőrömön tapasztaltam meg, mennyire fontos kiszakadni a hétköznapokból. Ősszel, amikor családon belül műtétek sokasága volt, és ápolni is kellett családtagot, annyira megfeledkeztem mindenről, hogy a végén már teljesen befordultam. Azóta figyelek, hogy legalább heti egy alkalom legyen, amikor kiszakadok. Lehet ez koncert, beülős este, beszélgetés, vagy egy vacsi/ebéd valakivel, esetleg egy közös kutyaséta, akármi. Legyen valami új, érjen valami új, ami elfeledteti velem a hétköznapi dolgokat, és picit felfrissíti a világomat.


Úgy gondolom, ez egy hasznos év volt, én szerettem. :) A rossz dolgok szükségszerűek voltak, és tényleg rengeteg változott, vagy inkább én változtam rengeteget? Persze, még nem köszönök el tőle, hiszen van belőle jó másfél hét, ami nagyon sokra elég tud lenni, és nem szabad róla lemondani. Meg lehet alapozni az új célokat, le lehet kicsit lassítani, átgondolni, hová tartunk, min szeretnénk változtatni. 
És idebiggyesztem még azt a két idézetet, ami az évemet jellemezte, és a falamon is kint van, és mindig erőt ad, ha kicsit megakadok. 

Képtalálat a következőre: „you are the author of your story”Képtalálat a következőre: „there are stars you havent seen” 


Nektek mi volt emlékezetes 2016-ban? 


2016. december 16., péntek

32

Találtam néhány csodanaplementét a telefonon, ezeket muszáj megmutatni nektek. Mindegyik a kutyafuttatóban készült, és nincsenek szerkesztve. Fotós tudásom ugyan még mindig nem létezik, csupán annyit csináltam, hogy a felhőkre fókuszált a telefon. Tényleg ilyen durvák ezek a naplementék, és azt kedvelem a legjobban bennük, hogy akármerre nézek, fotózó, csodálkozó embereket látok.

A kép alsó negyede egyébként annyira Borsod. :D Rozsdás, romos, összefirkált.




2016. december 15., csütörtök

31

Csak nem akart megszületni ez a bejegyzés, pedig már három napja nyitogatom meg, törlöm ki és kezdem teljesen elölről ugyanazt. Most pedig már nem is szeretnék arról írni. Megpróbálom valahogy összeszedni azt a sokmindent, ami bennem van, és valami érthető formába önteni, hogy le tudjam ide írni, de nem akarnak jönni a szavak. Valójában én sem tudom, mi is ez a sok bennem, csak érzem, hogy folyamatosan izeg-mozog és belülről szétfeszít, én pedig engedelmeskedem és változok. Rengeteget. Nem csak a környezetem változott meg, hanem a hozzáállásom is számtalan dolog tekintetében. 
Mármint... megpróbálok világosabb lenni. Akit kicsit is érdekelnek a személyiségfejlődéssel kapcsolatos dolgok, az bizonyára már elolvasott néhány könyvet, egy rakat cikket a témában, így kész kis tárházzal rendelkezik. Ezzel én is így vagyok, vissza-visszatérő jelenség ez az életemben. Azonban megfigyeltem, hogy teljesen más kívülről magamra szedni valamit, mint belülről érzeni, ahogy leülepszik és elfoglalja bennem a helyét az adott ismeret. 
Megtanuljuk, milyen óriási szerepe van az egészségünkben a helyes táplálkozásnak és mozgásnak, mégsem vetítjük rá a saját életünkre. Tudjuk jól, hogy pozitívan kell gondolkodni, hiszen arra fókuszál egész lényünk, ami rendszeresen lefoglalja a gondolatainkat, mégis annyit rágjuk magunkat. Van aki eljut odáig, hogy már tudja jól, milyen hibákat követ el, miért bukkannak fel, hogyan reagál rá, milyen következménye lesz, mégis újra és újra megtörténik minden. Én is ezek táborát erősítem az életem nagyon sok területén. Olyan ez, mint egy óriási körforgás. Tudom, mi következik, milyen vagyok (bár erre még később visszatérek), ennek ellenére mindig ugyanúgy, ugyanaz történik. Ez így megy korlátlan ideig, miközben belül rettegünk, hogy mi van, ha egy élet sem lesz elég arra, hogy valami történjen. Lefogyunk, majd felhagyunk a diétával és visszahízunk, abbahagyjuk a tanulást pont akkor, amikor már csak pici kéne, minden téren bár sikereket érünk el, azért bennünk van, hogy lehetne ez jobb is. 
Aztán történik valami. Talán eljön az az utolsó csepp a pohárban, amikor a monotónia homálya kicsit szétszéled az agyon, vagy az élet szól közbe, de valami megváltozik. És a magamfajta ezt azonnal nem veszi észre, csak gyanakodni kezd, hogy valahogy minden másképp történik, holott ugyanazt teszem, ugyanúgy viselkedem. Addig csak kérdőjelek bukkannak fel bennem, amiket bensőmbe rejtek, mert nem akarok foglalkozni velük. Nem akarok szembenézni azzal, hogy változtatnom kell. Aztán az élet újra és újra közbeszól, történik mindig valami, ami kicsit megingat, és közelebb visz, persze még ekkor sem tűnik fel nekem semmi, csak bízom abban, hogy jót akar nekem az élet, és valami jobb felé terelget. 
Mély tisztelője vagyok az életnek, ezt tudjátok rólam. Számomra nem istenhit, ateizmus, egyéb dolgok léteznek, hanem ez. Nálam megfér bármilyen vallás a tudománnyal, képes vagyok mindenkit elfogadni és nem firtatni, hogy miben és miért és hogyan hisz. Rá is kényszerültem az előző kapcsolataim miatt, hogy saját, abszolút szubjektív világképet alakítsak ki, melyet meg sem osztok senkivel. Egy szélsőségesen vallásos és egy extrém ateista személlyel hozott össze az élet, amit sokáig nem értettem miért, de most már tudom, hogy tanultam mellettük (tőlük), mert egy-egy tettüket követően valamicskét erősödött a kis világképem. És amúgy ez be is vált, legalábbis nekem abszolút jól működik ez az egész. 
Hiszek abban, hogy lehetőségek kínálkoznak fel. Amikor egy csomó bonyodalom van és már érzem, hogy mindegyik megérint és rakódik bennem, majd eljön az az utolsó csepp, amikor kiborul a bili, hiszem, hogy választhatok: marad minden ugyanúgy és megmagyarázom magamnak majd valahogy, hogy miért jó ez így, vagy dönthetek úgy, hogy jó, elég volt, másképp lesz ezentúl.
Én egyébként abszolút az utóbbi vagyok, olyan vehemens agresszióval tudok nekiállni ilyenkor a változtatásnak, hogy akár az egész világomat szét tudnám tépni. :D Ez persze csak egy darabig tart, de kezdőlökésnek pont elég. Kitörök abból a körforgásból és valami újba kerülök. Ahol új döntéseket hozhatok, vagy visszabújhatok a régibe és marad minden változatlan. Aztán elhelyezkedem az újban, és otthonossá válik, majd ugyanúgy idejétmúlt lesz ez is és újabb változás jön, szóval, ami az élet alapvető velejárója.
Na, mostanában valami ilyesmi történik. Néha bekattan valami, amit még ezer éve olvastam, és eldöntöm, hogy kipróbálom. Így volt ez azzal is, hogy nem nyafogok, hiszen lefáraszt az önsajnálat. Ennek az lett az eredménye, hogy sokkal hatékonyabban, rövidebb idő alatt tanultam és sikeresebbek is lettek a vizsgáim, mint eddig. Eltűnt a vizsgadrukk is, bár nem tudom, hogy ez minek köszönhető, mindenesetre jó, hogy nem gyomorgörccsel ébredek a vizsga reggelén. 
Eldöntöttem azt is, hogy elhagyom a paranoiámat, ami miatt mindig túlgondolok mindent, és amiben csak lehet, az első megérzésre hallgatok. Tipikus introvertált tulajdonság ez, talán néhányan ismeritek is: van egy program, előtte pedig már napokkal az ember fejében motoszkál, hogy nem kéne elmenni, jó lesz itthon, inkább le kéne mondani, át kéne tenni, és hasonlók. Most már esélyt sem adok magamnak ilyenre és ennek köszönhetően az életem több területéről is tértek vissza emberek, olyan is, akivel már 6 éve nem beszéltem, most pedig heti szinten beszélünk és rendszeresen találkozunk.
Ezek után pedig átalakult a magamról alkotott képem is. Sosem szabtam magamnak határokat, hogy meddig vagyok képes elmenni, de valahogy mégis így viselkedtem. Sokkal többet tudok edzeni, mint gondolnám, meg úgy általában sokkal többre vagyok képes, mint azt eddig sejtettem. És már írtam is néhány bejegyzéssel arrébb, hogy hosszabb távon nagyon hasznos lesz ez, hiszen mindenütt így reagálok a nyomásra, ahogyan az edzést is fel akarom adni a háromnegyedénél. Kipróbáltam tanulás közben is, hogy amikor már nagyon szenvedtem, még egy kicsit tovább csináltam, és esküszöm én lepődtem meg a legjobban, hogy túléltem. :D Amikor pedig a leginkább akartam volna magam sajnálni, akkor döntöttem úgy, hogy lehet ezt másképp is, és azóta sem tért vissza semmi.
Szóval ilyen ovis szintű dolgok ezek, és erre írtam, hogy tök más ismerni valamit, meg megtalálni annak a dolognak a helyét bennem, a személyiségemben, az életemben. Mert most az utóbbi történt néhány ilyennel, és ez is továbbvezet majd valamerre, de egyelőre már ennek is nagyon örülök. Az pedig végképp tetszik, hogy ez nem az a tipikus minden nagyon jó és áradozom a boldogságról, közben a fele sem igaz történet, hanem életszagú, ezáltal tudom, hogy valódi. Nem jó minden. A napokban olyan mennyiségű takony hagyta el a koponyámat, hogy már azon is elgondolkodtam, maradt-e még agyam. Úgy éreztem magam, mint akit leturmixoltak, kihánytak és szétkentek a falon, és jó eséllyel a családot is befertőztem. De mégis, próbálkozom és továbbmegyek és érzem, hogy ez most más. Karácsonyra pedig ettől nagyobb ajándékot nem is kaphattam volna, mert el nem tudom mondani, milyen régóta szeretnék már így érezni, mint az elmúlt hetekben.

2016. december 7., szerda

30


1: sminknélkül az igen előnyös fényviszonyok  ellenére is 14 vagyok (legalább nemsokára mehetek gimibe); 2: hetiBizsu; 3: általam hajtogatot nyomimiku Z.-nek

Végre van időm írni (ez egyértelműen látszik az elmúlt napok bejegyzéseiből is), úgyhogy elkapott a szófosás. 
Nade a tegnapi nap annyira különleges volt, hogy muszáj meghagyni az utókornak. Ugyanis a tegnapi nap volt diákéletem utolsó tanítási napja. Bizony. Januártól gyakorlaton leszek, utána meg államvizsga és ha minden jól megy, diploma. Így ez a klasszikus beülök az iskolapadba és minden felelősség nélkül tanulok dolog lezárult a tegnapi nappal. Azért ebbe durva belegondolni, bár teljes mértékben felfogni nem vagyok képes. 
Arra viszont rájöttem, hogy elég nagy hiba volt eddig zh-kra tanulni, és nem az életre. Mert akárhogy is nézzük januártól már az élet fog velem szembejönni, ahol nemigen van második lehetőség, pótlás, és hasonlók. 
Sőt, a betegek 90%-a olyan, hogy ha megnyered a bizalmát az első néhány percben, akkor iszonyat sokat fog neked segíteni és tök profinak fogsz kinézni, amikor a gyakorlati oktató ellenőriz. (Képesek megtanulni a gyakorlatsort, és ha pontatlanul diktálsz, akkor is szabályosan végez el mindent.) A bizalom megnyerése meg eddigi tapasztalataim szerint a magabiztosságon és profizmuson alapul. (Meg az a bizonyos első benyomás a külső alapján.) Egyszerűen éreznie kell, hogy nem egy szerencsétlen hallgató vagy, hanem igenis tudod, mit csinálsz és biztonságban van a kezeid között, nem fogsz hülyeséget csinálni vele. Csak ehhez ugye kell egy biztos háttértudás is. Január végéig a szakdolgozatom írása mellett a hézagok kitöltésére fogom szánni minden időmet. 

A vizsgákról pedig nem is írtam még, túlvagyok már ötön, amiről eddig jött eredmény, az ötös lett. Volt egy, aminek írásbeli-gyakorlati része volt, egy pedig két írásbeliből állt, a többi csak klasszikus írásbeli volt.
Az egyiknél a padtársamnak is írtam egy négyest, mert minden egyes kibaszott választ az enyémről írt le. Kettőt nem tudott leírni, mert kitakartam a könyökömmel teljes mértékben, a zh teljes ideje alatt, nem is lett neki jó. Viszont! Nem húztam már ezen fel magam, hanem teljes nyugalommal konstatáltam, hogy szóbeli államvizsgán úgysem lesz kiről lesnie, így nem vitás, ki van nagyobb hátrányban (ez a témakör elő fog jönni ott is).

Jövő kedden és csütörtökön lesz még egy-egy vizsga, a tömör vázlat olyan 200 oldal körül van (és nyilván ettől csak bővebb ismeretekkel illene rendelkezni), úgyhogy van mit tanulnom. 


*.* (Az utcánk és a kutyafuttató)
Egyébként most egy olyan boldogságos periódusomat élem, tényleg szinte folyamatosan boldog vagyok. Ezt pedig tudom, hogy a rendszeres edzésnek és diétának köszönhetem, mert ez olyan boldogságforrás a mindennapjaimban, ami még továbbiakat hoz, úgyhogy abszolút megéri a sok munka. Holott amúgy az életemben megmaradtak azok a dolgok, amit eddig is aggodalmat okoztak, csak mostmár van mellette olyan is, ami teljesen feltölt.
Az is nagyon nagy lapáttal tett a közérzetemre, hogy mesevilággá változott a környék. Elég csak az ablakomon kinézni és *.* gyönyörűszép minden. Hoztam is képeket, le sem szedem a linket róluk, hogy nagyban is meg tudjátok nézni. 





Napi célokkal működöm amúgy, és azt hiszem, nálam ezek fognak a későbbiekben is működni. Ha pedig ügyes lány vagyok, és megcsinálok mindent, Harry Potterrel jutalmazom magam. Vagy könyv, vagy film formájában, mert azt képtelen vagyok megunni, és nem is hízok tőle (nem úgy, mintha kajával jutalmaznám magam).



2016. december 6., kedd

29

21 day fix extreme - a vége

Igazából már annyi mindent leírtam ezzel kapcsolatban, hogy csak a legfontosabbakat emelném ki:

VÉGIGCSINÁLTAM!

Na jó, igazából nem. A harmadik hét lófasz volt, nem teljesítmény. 4 edzés kimaradt, a maradék meg nem volt olyan megerőltető, és közben a diétámnak is annyi lett (khm, édességek). 

VISZONT

Megtanultam magammal kapcsolatban valamit, amiről úgy érzem, hosszú távon igencsak hasznos lesz: nálam nem úgy működik egy cél elérése, hogy a fejembe veszek valamit, iszonyat elszánttá válok és végigcsinálom. Sokkal inkább úgy néz ki a dolog, hogy a kezdeti lelkesedés tart egy darabig, majd megunom, és mindenféle indokot találva igyekszem kibújni az egész alól. Közben ugyanakkor nem hagyom, hogy ez megtörténjen, így folyamatosan rugdosom a kis hátsómat, hogy haladjakmár, és minden döntést olyan nehézkesnek érzek. Tisztában vagyok vele, hogy kívülről ebből semmi sem látszódik, csak belül érzem ennyire vontatottnak és körülményesnek az egészet. Aztán végigszenvedek mindent, ha látok eredményt, az egy ideig feldob, de utána megint vissza kell állni arra a spártai "leszarom, akkoris megcsinálom" mentalitásra.


VALAMINT


21 nap nem elég egy szokás kialakítására. Látszik ez abból is, hogy amint édesség kerül elém, a szervezetem határokat nem ismerve bekebelezne mindent, ha hagynám. Igenis van olyan nap, amikor megúsznám az edzéseket. Viszont az endorfinlöket az edzést követően olyan kijózanítólag hat, hogy szinte érzem, ahogy alakul át a személyiségem. 
Mutatja ezt az is, hogy három hét alatt gyakorlatilag átalakult a környezetem, mert hirtelen igényem lett arra, hogy lomtalanítsak; új célok, tervek, tanulnivalók kerültek elém; jobban teljesítek az élet minden területén, mint valaha. Ha ennek az az ára, hogy végigrugdossam magam, akkor azt mondom, megéri. Tényleg hiszek abban, hogy majd egyszer leszokok erről. Mert végülis a háztartási munkával is így voltam régen, most pedig már másfél óra alatt végigtakarítom a lakást, mert minél hamarabb letudom, annál jobb, és sikerült elhagyni a hozzá társuló módszeres önsajnálatot. (Igaz, ehhez azét kellett úgy három hónap).


Nézzük az eredményeket: 
(szolidan és stílusosan cenzúrázva, mert a kezdeti kerületekkel senkit nem szeretnék riogatni)


Azért ezek jól néznek ki. :) 


A pocakom továbbra is puding, karcsúbb szerintem csak azért lettem, mert a szervek közül eltűnt a zsír. De ugyebár ez sokkal fontosabb, így örülök neki. Ami a leginkább alakult, az a karom. (Számomra) feltűnően vékony lett és kezd egész definiált lenni. A lábam sokkal vékonyabb, erősebb lett, úgyhogy alapvetően elégedett vagyok, 3 hét alatt nem is várhattam volna többet. 

A második kört igyekszem még megfontoltabban végezni. Mivel ugyanolyan körülmények között, azonos ellenállással fogok dolgozni, fontolóra vettem, hogy duplázni kéne az edzést, mert jön a karácsony meg minden. Másrészt pedig a diétát még inkább be akarom tartani, mert lesz a közeljövőben pár koncert, házibuli, ünneplés, az alkoholtól pedig igencsak lehet hízni, hiába nem fogok sokat inni. Ebben egyébként még nem vagyok biztos, mert amennyire fontos az étkezés, olyan könnyen tudok meginogni ezen a téren. Amíg az edzéseimet flottul letudom, addig a félrekajálások sokkal könnyebben becsúsznak. Holott, mint tudjuk, valamit valamiért, úgyhogy változtatnom kéne ezen. Sajnos ez még mindig erősen kísérleti fázis, dehát próbálkozni kell, aztán majd lesz valami, max. belefutok még néhány zsákutcába, majd tanulok belőle.
Valójában most kezd körvonalazódni bennem, hogy nem is 2x3 hét, hanem inkább 4x3 hét kellene ahhoz, hogy ténylegesen legyen ideje a testemnek átalakulni, a szokásoknak beépülni, az agyamnak felhagyni a nyafogással, és úgy kényelmesen elhelyezkedni az új életben. Mert azért ez egy komoly lelki háttérrel is rendelkezik, és minden változást (nekem legalábbis) fel kell dolgozni (=nyafifüzet), hogy azokat a minták, amik a változtatásra szoruló tényezőket alakították ki, ne kerüljenek át a kemény munkával elért eredmények közé. Három hónapot egyhuzamban biztos, hogy nem tudok végigvinni, viszont 4 kört ebből már sokkal kivitelezhetőbbnek látok. Azon belül is hetekre bontva, ahogy az elmúlt három hétben is: azt hiszem, most ez lesz a jövőm.

2016. december 5., hétfő

28

A múlt héten átfutottunk a decemberbe, ledaráltam három vizsgát, szorgalmasan edzettem, összepakoltam a szobámat, és mérhetetlen boldogsággal tölt el, hogy végigtoltam a nyafogós kis hátsómat minden akadályon, és először életemben úgy érzem, hogy amit kitűzök célként, azt sikerül is teljesíteni.
Sokat írtam már a múlthétről, úgyhogy jönnek a képek.

Új parfüm, imádom az illatát *.*

A család már menekült előlem, mert mindenkit fásliztam, így a végére magamat kellett. Igaz, ez csak ismétlés volt, most kézfáslizásból vizsgáztunk.

Imádom, amikor így alszik, igazi tünemény. :)

A legmenőbb adventi naptár *.* Tesómtól kaptam.

Csodanaplemente, ismét a kutyafuttatóból. Ezért is megéri szétfagyni.

Kacatok között bújt meg ez a fénykép. Foltika piciben. :) Nem mondom, hogy nem szorul össze a szívem, ha fotót látok róla, de sajnos ez az élet rendje.

Ilyen rövid lett a hajam.

Nyuszi éjszakai randalírozásainak csökkentésére citromfű olajat párologtatok mostanság. Úgy kidőlünk tőle mindketten, hogy hétig a hangját sem hallom. :D

Ő élvezi amúgy a legjobban, hogy átpakoltam mindent: eldöntötte, hogy ez lesz az új házikója

A telefonom is karácsonyi díszben pompázik, gondoltam hátha ezzel megszáll a karácsony szelleme.Egyelőre még várok a lelkesedésre, de jó ránézni.

2016. december 4., vasárnap

27

Rájöttem közben, hogy tegnap amúgy tök másról akartam írni, csak elkanyarodtam, úgyhogy ezt ma pótolom. :D
Eredeti terveim között az szerepelt, hogy a könyvről írok és a jó dolgokat meghagyom az utókornak, hátha egyszer még belepne újra engem a kacat, és ismételt selejtezésre kerül sor. 

Erről a könyvről van egyébként szó. Az írónőről folyamatosan az jutott eszembe, hogy ha Sheldon Cooper nő lenne, akkor pontosan így viselkedne. Nem hiszem, hogy normális ez a kényszeres rend, meg az, hogy ő már öt évesen azon gondolkodott, mit hová kéne pakolni, dehát na. Kinek a pónik, kinek a háztartási magazinok. Japánban eleve kicsik a lakások, és teljesen más a mentalitás, így szerintem többször ki kellett volna emelnie, hogy náluk ez van, más kultúrában lehet, hogy ez nem működik. 
Azon alapul az egész, hogy minden egyes tárgyat kézbe kell vennünk és eldönteni, hogy örömöt okoz-e nekünk. Ha igen, marad, ha nem, megy. Én annyiban módosítottam ezt, hogy ami kifejezetten rossz érzésekkel tölt el, az megy. Mert nagyon sok semleges tárgy van, amikre egyszerűen szükség van, szeretem is használni őket, de nem érzek kitörő örömöt, ha kézbe veszem (dezodor, tükör, írószerek).
Szerinte mindennek, amit nem használunk, a kukában a helye. Szerintem pedig a szemetet szinte a nullára illene csökkenteni, amit csak lehet tovább kell adni. Nekem szerencsém van, mert anya olyan suliban tanít, ahol hátrányos helyzetű gyerekek vannak, így a megunt írószerektől kezdve a jegyzeteimig mindent fel tudnak használni. Ha már van egy lap, aminek az egyik oldala üres, az számukra kincs. Ugyanígy tudtam nekik ruhákat is adni, plüssöket is, kolléganőjének könyveket. 
A másik az az érzelmi töltet. A japánokból simán kinézem, hogy képesek ilyenre, egy magyar viszont nem fog leállni a nap végén és megsimogatni a pénztárcáját, hangosan megköszönve neki a napi munkát, majd eltenni egy külön kis helyre, hogy pihenjen. Mert elvileg így kéne, ő is így csinálja. Én ha egy fárasztó nap után hazaesek, az állataimat simogatom, más gondolom a párját/családját ölelgeti meg, így mindenkinek megvan a maga rutinja, amibe szerintem belenyúlni nem jó. 
Viszont nézzük azokat, amik a vártnál sokkal jobban beváltak:

RUHÁK

Képtalálat a következőre: „konmari wardrobe before after”
Ezt ugyan loptam, de így legalább látszik, miről van szó.

Speciális hajtogatási és tárolási módszert alkalmaz (katt és katt), amit először kétkedve fogadtam, majd rájöttem, hogy nekem találták ki. Mindig problémáim voltak azzal, hogy a pólókupac aljáról kihúzzak egy pólót, és leborult az egész. Sőt, ha azt mondom valakinek, hogy "este, amint hazaérek, muszáj lesz összepakolni a szekrényt, mert rámborult", azon már meg sem lepődik, annyiszor megtörténik. Ugyanez érvényes a lenge anyagú blúzokra is, amikre elég ránézni és már csúsznak szét, holott előtte egy órán át hajtogattam őket. A pólók dobozokba kerültek, állítva, így nagyon egyszerű kihúzni egyet, ráadásul a többi nem borul el és visszatenni sem nehéz. Igaz, több idő ilyen szépen összehajtogatni, de nem gyűrődik össze, ahogy eleinte gondoltam.
A zoknik szintén tetszenek, mert átlátható lesz az egész és gyorsan hozzáférek. Sőt, a fehérneműs szekrény még sosem volt ennyire átlátható és szép.


KÖNYVEK

Az egyik szekrény tartalma előtte-utána


Sok évig élt bennem a "könyvet nem teszünk ki" szabály. Aztán módosítottam arra, hogy nem dobjuk ki őket, csak odaadjuk. Ugyanis bolhapiacon annyit szedtem magamra, hogy már-már nem fértem el, így félévente selejteztem őket. 90%-a tipikus egyszeri olvasmány volt, amit az életben nem szedek többé elő. A család ezt viselte a legnehezebben, ugyanis kizárólag olyan könyvek maradtak, amiket szeretek és folyamatosan olvasok, valamint az örökségekből is néhány kedvencet hagytam meg, ezáltal a házi könyvtáram a hatodára csökkent. Én nem érzem ezt tragédiának, tekintve a 8000 magyar és a 4000 idegennyelvű ebookot a gépemen, valamint azt, hogy kiskorom óta könyvtárba járok, amit szinte már a saját szobám meghosszabbításának érzek, és bárhol is fogok élni, mindig meg fogom találni a hozzám legközelebb eső könyvtárat. Az meg, hogy nem fogja a helyet rengeteg olyan könyv, amit elő sem veszek, nem hiszem, hogy baj lenne. 


KACATOK

Komonónak hívja a könyvben azokat a dolgokat, amik a lakásban "csak úgy" vannak, vagy a tipikusan a pakolás végén megmaradó "ezekkel meg mit kezdjek" dolgokat. 
Általános szabály ezekre, hogy nem kellenek neked ezek, válj meg tőlük.
Na ebből nekem is volt bőven. Tekintve, hogy asztmás vagyok, ezáltal nálam nem lehetnek porfogók, szinte minden kiment. Sőt, nálam még szőnyeg sem lehetne, dehát alattam pince van, így ezt most elviselem. A legkedvesebb dolgokat összegyűjtöttem egy dobozba, és a polcra mindig kiteszek egy max. két darabot, gyönyörködöm bennük, és naponta áttörlöm őket. Tudom, ez a portalanítás meg részemről kényszeres, de a tél meg a szmogriadó éppen elég a tüdőmnek. 


A vicc az, hogy még az is bevált, hogy a táskáimból mindent kipakolok és egy külön kis tárolóba teszem a mindennap használt dolgaimat. Nem pihenni, és nem simogatom meg őket (ahogy a zoknikkal sem spanoltam még le), de táskaváltáskor gyakran előfordul, hogy a pénztárcám (forgalmival együtt) valahol lemarad. Így meg van egy kis tároló, indulás előtt elég arra néznem, hogy az üres-e. Ha igen, akkor a táskámban van minden. Sok fontos dolgomnak nem volt eddig helye, meglátjuk hosszabb távon mennyire fog beválni.


Van néhány kedvenc agyrémem egyébként a könyvben, ez már szigorúan szubjektív dolog, tőlem nagyon távol állnak. 

#1 Dobj ki minden jegyzetet, tankönyvet, mert a tudás úgyis csak akkor él, ha gyakorlatba átülteted, egyébként nincs rá szükséged. 
Közel 200ezret érő tankönyvgyűjteményem van, amit megörököltem, és amire folyamatosan támaszkodom, ezért nekem ez rettentő idegen volt. Pláne, ha az ember szakmájáról van szó, épp az, hogy folyamatos frissítésre, kutatásra kéne buzdítani mindenkit, nem az ellenkezőjére.

#2 Bánj tisztelettel a zoknikkal és a harisnyákkal, hajtogatás közben köszönd meg nekik a napi munkát.
Nem mutatkoztunk még be egymásnak a zoknikkal, továbbra sem fogunk, pedig esküszöm szeretem őket. Értem én, hogy ez a hála egyik megnyilvánulása, de annyira úgy van megfogalmazva, mintha csak ez lenne a járható útja a dolgoknak, hogy nekem már visszás volt. Több alternatívát is felvázolhatott volna. A cél úgyis az, hogy szeresd, és becsüld meg, amid van. Ha már napjában többször eszünkbe jut, hogy hálásak vagyunk azért, amink van, szerintem egy jó kiindulópont. Aztán pedig mindenki a maga ízlésének megfelelően formálja a saját életéhez. 

#3 Szeresd azt, aki most vagy. Nem kellenek a fényképek, dobd ki őket. 
Elképzeltem, hogy majd harminc év múlva a gyerekem szeretne rólam, vagy a felmenőkről fotókat látni, én pedig mosolyogva válaszolok, hogy "jaj drágám, nincs semmim, én azt szeretem, aki most vagyok".  Abszurd. Kellenek a régi képek, ha nem is minden, legalább egy-két album maradjon, amiket meg tudok majd mutatni a porontyoknak. 

#4 Dobj ki minden levelet, képeslapot. (Meg sem indokolja, de mivel papíralapúak ezek is, lehet automatikusan érvényesül a papírból van tehát nem kell neked szabály.)
Nagyszülőktől kapott egy-egy képeslap, illetve a világ minden tájáról kapott különleges levelek, képeslapok, amik csak egy icipici doboznyit tesznek ki, szerintem nem rosszak.  Sőt, kellenek is, persze egészséges méretekben. 


Összességében egyébként arra tanít meg egy ilyen selejtezés, hogy sokkal okosabban vásároljon az ember. Van, akinek ez zsigerből jön és nem halmoz fel mindent, van akinek pedig tanulni kell. Én az utóbbi vagyok, de úgy gondolom, jó lecke volt az elmúlt év négy-öt selejtezése (!) ahhoz, hogy meggondoljam, mennyire szeretném feltölteni újra a szobát mindenfélével.

2016. december 3., szombat

26

Annyira jó lett a sminkem, hogy nem akarom lemosni. Olyan jó lett volna ma valamit csinálni. Nem mintha nem lett volna épp elég eseménydús az elmúlt néhány nap, de akkor is. Talán már bennem van a lendület, talán a sikerélmény, nem is tudom. Most értem haza színházból, ezért volt a smink, mert amúgy egyetemre is képes vagyok smink nélkül elindulni. Lett is belőle új profilkép, és legalább húsznak nézek ki rajta, tökéletes.
Közben folyamatosan a hajam végét fogdosom, mert annyira nagyon hirtelen lesz vége, hogy még szoknom kell. 15 centitől váltam meg, és bár csak a nagyonhosszúból lett hosszú a hajam, azért durván megéreztem a változást, nagyon felszabadult érzés, csak rövidnek érzem. De kellett ez, mert a festék, meg a hideg, meg a cipzárok, amikbe beleakad a hajam... szóval már csúnya volt a vége. Legalább lett rajtam is egy kis változás, nem csak a környezetemben. 
A héten ugyanis a kezembe akadt Marie Kondo egyik könyve, és megismerkedtem a módszerével. Bár nem hiszem, hogy hatalmas áttörést ért el, és néhol kétkedve olvastam a fejezeteket, de tény, hogy rávett egy gigantikus selejtezéssel egybekötött nagytakarításra, ilyesfajta vágyat pedig eddig szinte semmi sem tudott bennem kelteni. Sőt, még a tárolási módszerei közül is megfogadtam néhányat, így életem minimalista szekrénye tárul a szemem elé, akárhányszor csak öltözködni támad kedvem. 
Olyan jó érzés volt iszonyat sok dologtól megválni. Az alapkoncepcióm az volt, hogy amire ránézek és rossz érzésem támad, rossz emlék jut eszembe, az megy. Egyszerűen nem akarok már többé gondosan lezárt dobozokat kerülgetni, mert anno nem voltam képes szembenézni emlékekkel, hanem inkább eltettem őket zugokba. Már úgy éreztem, hogy megfojtanak, csak fogták a port, és ott terpeszkedtek az életemben, holott már nem volt helyük. Így néhány nagy levegő és nagyjából két tábla csoki társaságában három nap alatt egyesével kiválogattam, megsemmisítettem mindent, amit nem akartam többé látni. Négy derékig érő szemeteszsák lett tele ruhákkal, plüssökkel, egy hatalmas karton tárolódoboz könyvekkel, és legalább három kicsi szemeteszsák kacatokkal. Menhelyi kutyik is kapnak plédeket, Vöröskereszt is jól jár, és anyukámék gyerekei sem maradnak ki a jóból, legalább ők örülnek majd a plüssöknek. Úgy voltam vele, hogy attól, hogy a szekrény mélyén áll és meg tönkre szépen lassan minden, bármi jobb. 
Elmondhatatlanul jó érzés most, hogy akárhová nézek, mindenütt csak olyan van, amit szeretek, használok. Szinte elhiteti az emberrel, hogy jönnek majd az új lehetőségek, az új élmények, és bármi lehetséges és megtelik az élet méginkább csupa jóval. Ez a tipikus tiszta lap érzés amúgy. 
Pont ma írta egy barátnőm, hogy 2016 az elengedések éve, nekem ez nagyon bejött. Lelkileg és fizikailag is sikerült csomó dologtól megszabadulni, és még nincs is vége az évnek. Elengedhetnék még úgy hat kilót. 2017 annyi mókát rejt magában, hogy úgy érzem, ha a kis puding testemet beleszuszakolom abba az évbe, akkor a sok történéssel túl szűken lennék benne, így mindenképp be kéne próbálkozni azzal az elengedéssel. Lazábban lennénk. A történések, meg én. Teljesen logikus.