Pages

2016. november 28., hétfő

25

Megvan a második hét is! Na jó, még holnap lesz egy jóga, de az gyerekjáték.
Ami azt illeti, annyira zökkenőmentes volt a kivitelezés, mintha mindig is ezt csináltam volna. Az első hét napból sokat tanultam, mert bár jó indítás volt, azért csiszolnivalót is találtam bőven. Végül a tapasztalatokat összegyűjtve, több napi mérlegelés három szabályban foglaltam össze a változtatandókat: nincs nassolás, elhagyom a cukrozott joghurtokat és délután gyümölcsöt már nem eszem.
Olyan profin tudom becsapni magam, megmagyarázni mindenféle rafinált módon, hogy miért szabad kibújnom a szabályok alól. Évekig csináltam ezt, de most már szeretném tisztán látni a helyzetemet, és tisztelni akarom magam annyira, hogy kiállok a döntésem mellett. 

Képtalálat a következőre: „change quotes”

Kifejlesztettem a rám törő éhségrohamokra egy módszert: ha indíttatást éreznék, hogy menjek a konyhába és csipegessek valamit, először iszom egy pohár vizet. Mert sokszor egyszerűen csak szomjas vagyok, ami bennem tévesen éhségként csapódik le. Néhány perc elteltével, ha még mindig nassolhatnékom van, újabb pohár víz következik. Ezt követően ismételten figyelem, hogy mi történik bennem. Ha továbbra is éhes vagyok, eszem. Először zöldségekkel próbálkozom be, ha azok nem csillapítják az éhségemet, akkor viszont tartalmasabb étel után nyúlok, még akkor is ha esetleg már elfogyasztottam a napi szénhidrát adagomat. Ennyi kör után már valóban szükségem van a kajára. Egyébként ilyen csak egyszer fordult elő, általában már az első pohár víz után rájövök, hogy nem éhes, hanem csak szomjas voltam.
Nem is tekintek már diétaként erre, mert nem jelent problémát a betartása. Nem mondom, hogy a napi édességadagomat nem tudnám fokozni, de sokkal többet számít az, hogy egyre erősebb vagyok, egyre szebben mennek a gyakorlatok, egyre jobban élvezem az edzést.
Kezdek terápiaként tekinteni arra a napi harminc percre. Ha szomorú vagyok, azért kezdek bele, hogy jobb kedvem legyen, ha mérges vagy stresszes vagyok, akkor mindent beleadok, hogy kimenjen belőlem, ha jó a kedvem, akkor pedig egyszerűen csak azért, hogy még jobb legyen. Talán furán hangzik, de nem szoktam ennyi időt magammal tölteni. Mármint, annyira figyelnem kell minden gyakorlatra, mert törekszem a lehető legpontosabb kivitelezésre, hogy sokszor meg is lepődöm, mennyi minden van bennem, amit eddig a gondolataimmal elnyomtam. Mindig jön az az undok égető érzés, amikor az izom elfárad, és ez sosem lesz jobb, de már kezdem megszokni, és nem feladásra, hanem inkább keményebb munkára sarkall. Büszkeséggel tölt el, hogy végigcsinálom minden nap az edzést, nem fejezem be hamarabb, nem maradnak ki napok, egyre nő az önbizalmam és úgy érzem, hogy a most formálódó test sokkal inkább az enyém,mint eddig valaha. Jó érzés tenni, haladni, és látni az eredményeket. 

Képtalálat a következőre: „motivation quotes”

Persze nem mindig rózsás kedvvel kezdek neki az edzéseknek. Néhány napja pl. nulla motivációm volt, mert egyszerűen úgy éreztem, hogy semmire nem jutottam, semmi változás nincs, így - megszegve az egyik ígéretemet - lemértem magam. Ekkor volt nagy megdöbbenés, mert sokkal több ment le, mint gondoltam volna. Azóta is mértem magam, és ezek a számok csak csökkentek.
Jelenleg, 13 nap után itt tartok:
A kezdő dátumhoz képest derékról (bordaív alatt mérem) 6 centi, csípőről (ahol a legszélesebb vagyok, ott mérem) 10 centi, combomról 7 centi ment le, összességében pedig másfél kilótól vettem kicsit sem könnyes búcsút. Ezek az extrém eredmények egyébként kizárólag a fogyiövnek köszönhetőek, szerintem anélkül nem lenne ilyen látványos. Minden egyes edzés után úgy veszem le, hogy csöpög róla az izzadtság. A combomon döbbentem meg a leginkább, mert sosem voltak vaskos lábaim, de ezek szerint mégsem volt olyan izmos lábam, mint eddig gondoltam.
Ahhoz képest, hogy pontosan a fogyásért kezdtem bele ebbe az egészbe, mégsem ez dob fel a leginkább. Sőt, igazából átalakult ez bennem: örülök az eredményeknek, de valahogy nem lepnek meg, hiszen ugye mindent megteszek érte, és olyan "természetessé" vált. Nem vagyok benne biztos, hogy ez jó, ezért emlékeztetem magam mindig, hogy simán lehetne az is, hogy mindent megteszek, mégsem alakul a testem, így hálásnak kell lenni minden egyes apró változásért, fejlődésért. Viszont ami elvarázsol, az az, hogy minden egyes meghozott döntéssel (betartom az étkezést, egészségesebb variációt választok, mégis rászánom magam az edzésre) átalakul egy kicsit a világom. Eltűnnek régi dolgok, mert már nincsenek olyan gondolatok a fejemben, amik indokolttá tennék a létezésüket, és cserébe jönnek új dolgok a jelen gondolataimnak megfelelően. Sokkal több sikerélmény, és bár még bennem van a régi minta, mert valljuk be szűk két hét aligha elegendő tartós változásra, már legalább tudok olyat, hogy észreveszem, ha vissza akarnék zökkenni a régi kerékvágásba, és tudok rajta változtatni. Eddig még sosem éreztem ennyire intenzíven azt, hogy az életem jelentős részét formálni tudom csupán a hozzáállásommal, így ez egy nagyon hasznos tapasztalat.


Képtalálat a következőre: „motivation quotes”

És minden egyes nap egészen új megvilágításban látom magam: apró hibákat, finomítani való dolgokat veszek észre. Pl. nagyon stresszes vagyok, és az utóbbi néhány hét lelkileg nagyon megviselt, ezt még nem pihentem ki. Hajlamos vagyok a kelleténél jobban túlhajtani magam azáltal, hogy elszenvedem a kötelességeket ahelyett, hogy valami olyat keresnék bennük, amik az előnyömre válnak. Ez egy csomó extra lelki terhet rak rám, amit simán megúszhatnék. Igyekszem ebből a körből kilépni és valami hosszú távon fenntartható stresszkezelő módszert kifejleszteni. Bár figyelek arra, hogy a feszültséget ne továbbítsam másnak, ez olykor esélytelen kategória lesz, és dühből cselekszem/beszélek. Ezt pedig nyilván azok szívják meg, akiket a legjobban szeretek, mert őket tudom a leginkább megbántani.

Rendkívüli módon élvezem egyébként, hogy a jelenlegi életem teljes mértékben a sajátom. Az elmúlt években egy hatalmas sötét felhő lebegett felettem, ami mindenre rányomta a bélyegét. Ez egyrészt önértékelési zavarból, másrészt pedig óriási mennyiségű kompromisszumból állt. Talán már kicsit fel is adtam, és beletörődtem, hogy nekem ez jutott, ebből kéne kihozni a maximumot. Mindenki követ el hibákat, mindenki hoz rossz döntéseket, majd évek múlva talán bennem is világossá válik, hogy miért töltöttem én önként és dalolva négy évet egy ilyen ember mellett, de mindegy, nem is ez a lényeg. Az elmúlt másfél évben visszakaptam az életemet. Boldoggá tesz, hogy néhanapján, ha beszélek vele és rákezd a hülyeségeire, nyugodtan leszarhatom, mit gondol, hiszen már semmi közöm hozzá, nem kell hozzá alakítani a véleményemet, csak azért, mert félek őt elveszíteni. 

Képtalálat a következőre: „motivation quotes”

Persze most is megvannak az aktuális nehézségek, amikkel először néha azt sem tudom, hogyan fogok megbirkózni, de megtanultam, hogy ha az élet nem is lesz könnyebb, az nem jelenti azt, hogy az elviselése sem lehet könnyebb. Hiszen, ha máson nem is, a hozzáállásomon bármikor tudok változtatni.

Még négy hét van hátra! :)

2016. november 22., kedd

24

Elkezdtem egy új edzésprogramot, aminek az első hetét már sikerült is ledarálni. Napi 30 perc edzés, elsősorban erősítés, 3 kardio jellegű edzés, 1 felsőtest- 1 láberősítés, 1 pilates és 1 jóga van benne. 21 day fix extreme a neve, az Insanityt már nem is, hogy untam, de nem tudok minden nap tisztán 60 percet (plusz az edzés utáni elpakolás, feltámadás ideje) rászánni, így most ez lett az ideális megoldás.  

Összeszedtem magamnak a fontos tudnivalókat és áttettem a telefonra, hogy mindig kéznél legyen.


Tartozik hozzá egy elég szigorú táplálkozási terv is, lényegében dobozokkal méri ki az egyes csoportokból a mennyiségeket, és az is meg van szabva, hogy miből mennyit lehet enni egy nap. Hogy érthetőbb legyek: a legnagyobb doboz 1 cup, azaz, jóindulattal - és ha a google igazat mondott - olyan 2,5 dl (kerekítve). Háromszor ennyi zöldséget, kétszer ennyi gyümölcsöt lehet megenni, és csupán egy adag szénhidrátot. Gyakorlatilag amúgy alig eszem valamit egy nap, amibe elég nehéz volt belerázódni. Azonban: kapok egy képet a normális arányokról, úgyértem, hogy mennyi zöldséghez,gyümölcshöz mennyi szénhidrátot kell enni. Nekem mindig ezzel volt problémám és nagy segítség lesz hosszabb távon, ha sikerül ráéreznem a helyes mennyiségre. 
 


Három hétig tart egy kör, én már az elején eldöntöttem, hogy szünet nélkül két kört fogok megcsinálni, illetve majd kis szünet után januárban is csinálok még egyet, de oda nagyobb súlyokat kell beszereznem. Eredetileg egy könnyebb meg egy nehezebb szett kéne, nekem csak 2 kg-os súlyzóm van, így azzal csinálok mindent. Januárra szeretnék beszerezni hozzá egy 5 kg-os párt is, mert a karomra mindig ráfér az erősítés. 
A kajálást egyébként nem tudom szentírásként betartani, de az alapokkal nincs baj. Alapvetően nem zárok ki semmit, van, hogy eszem édességet is, de mondjuk nem egy szelet/csík csokit, hanem csak egy kockát egész nap. Így nem érzem, hogy kizárnám magam valamiből, viszont annyival nem is tolom el az edzésemet. A cukrot ahonnan lehet, lehagyom, a napjaim nagy része pedig gyümölcsökből (délelőtt) és zöldségekből áll. Átálltam a napi 5 pici étkezésre, és lassan kialakul már bennem, hogy miből mennyit tudok enni. Pl. egy bögre gyümölcs 3 db mandarin, vagy egy nagy banán. Ugyanennyi zöldségnek két paradicsom felel meg összevágva úgy 5 cm-nyi összevágott kígyóuborkával. 
Eredményekkel még nem tudok jönni, mert bár érzem, hogy erősebb vagyok, javult a közérzetem, és kényelmesebben elférek a ruháimban, direkt nem mértem le magam, majd két hét múlva bőven elég lesz. Sajnos 6 kg szaladt fel, ezért döntöttem a 6 hetes terv mellett, 2017-re már nem kívánom átvinni ezt. Persze elsősorban nem is a felesleggel van itt a probléma, hanem inkább a saját magam által köréépített neurózisról. Én nem viselem el, ha rajtam felesleg van, vagy a testem nem a lehető legjobb formájában van. Annyira zavar, hogy jól sem tudom érezni magam. Szerencsére az a típus vagyok, aki csak az edzéstől érzi jobban magát, így koplalni nem szoktam. Annyi mindentől sikerült megszabadulni idén, szép lezárás lenne, ha ezt is itt tudnám hagyni. Mert ugye ez még társul azzal, hogy nem igazán szeretek hosszan kitartani valami mellett, és saját magamat akadályozom a céljaim elérésében.
Nem ez volt amúgy az egyetlen cél, amit kitűztem év végére: jelentősen haladni akarok a szakdolgozatommal, mert biztos vagyok benne, hogy ha csak feleannyi időt fordítanék az írására, mint amennyit rágom magam azért, mert még nincs készen, látványos eredményeket érnék el. Valamint vissza akarok ülni a nyeregbe és végre tiszta képet kapni arról, hogy akarok-e én még egyáltalán lovagolni, vagy sem. Mert sajnos ezt még mindig nem tudom. Egyszerűen csak azt érzem, hogy nem találom a helyem a nyeregben, ugyanakkor rengetegszer álmodom, hogy lóháton vagyok, tehát belül azért igényem csak lenne rá. Luna nekem átalakult egy olyan társsá, akire nem is feltétlen lóként tekintek. Tudom, ez fura, de nekem ő a legjobb barátom. Ő az, akire azt tudom mondani, hogy ismer teljes mértékben. 
A szomorú része ennek az, hogy emberekről nem tudom elmondani ezt. Pont vasárnap este beszéltük ezt Z.-vel (hahh ez lesz az új neve!), hogy én nem is tudok olyan embert mondani, aki teljes mértékben ismer. Igazából még ő sem. Nyilván ennek egyébként az az oka, hogy egyszerűen nem tudunk elegendő időt együtt tölteni, mert egyébként ő pont olyan, akivel bármit meg tudok beszélni. Nagyon jó barátaim vannak, és nagyon szeretem őket, de mindenkinek csak egy részt mutatok magamból, természetesen ennek nagysága változó. Visszakerültek most régi ismerősök is az életembe, velük is jól elvagyok, vannak új emberek is, velük is, de mindenki csak egy-egy oldalamat ismeri. Mert egyszerűen képtelen vagyok olyan szinten megnyílni, hogy mindent megmutassak. Én abban hiszek, hogy nem is kell ennyire megnyílni, nem kell mindent megosztani másokkal, mert az esetek többségében egyszerűen nem érdekli őket. Amiben nem is tévedek, csak néha fennáll az a fura helyzet, hogy annyi minden van bennem az életről, és annyi mondanivalóm lenne, viszont nem tudom ezt elmondani másoknak. Amikor viszont látom, hogy Luna pl. minden mozdulatomra reagál, mert tudja, hogy mit miért szánok, az felbecsülhetetlen. De a kutyával is ugyanez van. Én valahogy félresikerültem, állatokkal jobban elvagyok, ha a lelki kitárulkozásról van szó.
A másik pedig, amire pont egy ismerősöm tapintott rá, hogy egyáltalán nem látszik, hogy szerelmes lennék. Néha annyira ijesztő hatékonysággal tudom kikapcsolni életem egyes területeit, hogy azon még én is meglepődöm. Szakítások után sem szenvedek sokat, hiába szerettem előtte az illetőt. Most távkapcsolatban vagyok, ami azt jelenti, hogy legrosszabb esetben szűken heti két nap (bár ez összesen inkább csak 24 óra) jut egymásra mondjuk három héten át, aztán jön egy hét, amikor 4 napot is együtt vagyunk, vagy többet tudunk mászkálni egymáshoz. Amit mi egy nap tudunk beszélni munka mellett (éljen a 11 órás munkanap), az nem sok, bár nyugis napokon azért beszélünk egész sokat. Én pedig inkább úgy vagyok ezzel, hogy amikor nem találkozunk, akkor egyszerűen nem foglalkozom a ténnyel, hogy mennyire hiányzik, mert esküszöm fizikailag is tud fájni a hiánya. Egyszerűbb kizárni, max. napi néhány percre megengedni magamnak, hogy belegondoljak, mikor látom legközelebb. Persze szoktam gondolni rá, szerintem nincs is olyan óra, amikor eszembe ne jutna, de pontosan csak annyi ideig, ami még nem kezd el marni belülről. Na és ez az, amit a külvilág lát: külön járok szórakozni, boldog vagyok, és nem beszélek róla sokat. Ezutóbbi tudatos, mert tudnék én áradozni, de mégis, kit érdekelne? Meg kire tartozna? Senkire. 
Másokon viszont azt látom, hogy ha távkapcsolat is van, valahogy a másik szelleme ott lebeg minden gondolatban, szóban és tettben, és egyszerűen ha valaki ránéz, látja, hogy foglalt. Rajtam pedig nem látszik, és jöhet a magyarázkodás, hogy de én amúgy szeretem a barátomat és eszemben nincs megcsalni őt. 
Szóval... még ezeken valahogy jó lenne változtatni, hogy ne érezzem magam ennyire furának. De nem is tűztem ki célul, mert fogalmam sincs, ezekkel mit lehetne csinálni. Lehet, hogy én egyszerűen ilyen vagyok.

2016. november 19., szombat

23


1:csodanaplemente 2:meglepicsokor 3:szülinapozás 4:Bizsu szomorú, mert nem ment vele játszani a nyúl

Újabb hét telt el, a szakdogám továbbra sem írja meg magát, pedig nagyon jó lenne. Egy héttel közelebb kerülök egy megmérettetéshez, ahol igen okosnak kéne lennem. Bahh. De ugyanakkor meg olyan felemelő érzés, hogy csak a tanulás miatt kell most aggódnom.
Kedden barát bejelentés nélkül meglátogatott és kaptam tőle egy hatalmas csokrot. Szerdán voltunk ugyanis fél éve együtt. Ez annyira jól esett és annyira aranyos volt, hogy azt hiszem onnantól én már vigyorogva közlekedtem. És bár megálltam, hogy ne kürtöljem világgá, azért nektek elmondom. Nehéz egyébként lánytársaságban illő módon elmondani ezt, mert aki kapcsolatban van, nagyon örül, aki épp nincs, az leszúr a tekintetével - abba nem gondol bele, hogy amint fordulna a helyzet, ő sokkal erőteljesebben mutatná, hogy milyen boldog. Vagy ez csak engem zavar? Emlékszem, amikor eljegyzés elutasítása után próbáltam felfogni, hogy mi történt velem, néhány ismerősöm diszkréten mellőzte a boldogsága megosztását, addig más tonnaszámra töltötte fel a fotókat és szinte láttam rajtuk, hogy örülnek, hogy nem velük történt ez meg. De ha az ő életükben történik valami rossz, akkor mindenki legyen szomorú. Sőt, ez szerintem személyiségfüggő, esküszöm vannak ilyen típusú emberek. Így inkább nem is hibaként tekintek erre, hanem olyan dologként, amivel sosem fogok tudni azonosulni. Mindegy.
Szerdán a koliban szerveztünk barátnőmnek egy meglepetés szülinapot. Vettünk somlóit, gyertyát, csokikat egy rakat rágcsát, majd teleettük magunkat mindennel, miközben megtárgyaltuk az élet dolgait. Öten vagyunk, öt teljesen különböző személyiség, megszoktuk már, hogy egyetlen témát sem látunk egyformán, mégis működik ez a barátság. Talán pont ezért, mert gondolkodás nélkül elmondja mindenki a véleményét.
Ezt a két momentumot kivéve egyébként végigtanultam ezt a hetet is. Csütörtökön és pénteken vizsga volt, melyeknek az a legelragadóbb tulajdonságuk, hogy már a múlt részét képezik. Este megnéztem a Legendás állatok és megfigyelésük-et. Már a bevezető zene miatti szívdobogásért megérte. :) Utána pedig egy ismerősömmel autóztam, így a csavargást is kipipáltam a hétre. 
Ez elég jegyzőkönyv stílusú leírás lett, de ilyen is kell. :D

2016. november 14., hétfő

22

1: konyvtár *.* 2:mókás tetőtéri világítás (piros,zöld led) 3: baráttal kirándultunk 4:nyuszi utál, amiért tanulok 5:régen voltam, gondoltam lássatok :D (eggyel előző hétről való) 6: Bibu fázott és közben aranyos

Oooo micsoda hét volt ez. Kisebbfajta pokoljáráson vagyok túl, remélem ez a hét már kellemesebb meglepetéseket is tartogat majd. 
Írtam már, hogy keresztanyumhoz járok tornázni, amivel hol jobban, hol kevésbé jobban haladtunk. Utóbbi időben úgy éreztem, hogy bebetonoztuk magunkat az "egy lépést előre, nyolcat hátra" szintre, és ha a fejem tetejére állok, akkor sem tudom kizökkenteni őt ebből. Mikor a komfortzóna határához érünk, szinte nem lehet tovább haladni vele. Azt meg szerintem nem kell ecsetelnem, hogy lóf*sz sem történik ezen belül, így csak szintentartásra volt elég a torna, miközben az éjszakáim azzal teltek, hogy mindenfélén agyaltam, hogyan tudnám játékosan, kreatívan több munkára bírni őt. 
Eléggé belebonyolódtam ezáltal az életükbe, hiszen heti háromszor több órát töltök náluk. Egy kis panelben lakik amúgy a férjével, aki nem a keresztapám. Szüleim akarva se tudtak volna jobban kitolni velem, ugyanis két keresztszülőt választottak: anyukám testvérét és a legidősebb fiát. Így a keresztapám az a keresztanyám fia. :D Ezt próbáld megértetni valakivel.
Hétfőn jött a telefon, hogy keresztanyum férje szívinfarktust kapott, és most keresztanyum egyedül van, menjek fel gyorsan vigyázni rá. És innentől lett minden a legrosszabb amúgy. A férje hála az égnek jól van, de további műtétek várnak rá, ő idén már ki sem jön a kórházból.
Ja és nem tudom, miért állt erre át az élet, de úgy gondolja mostanában, hogy ha szopni kell, akkor nem elég kicsit, hanem csinálja rendesen az ember. Így péntek este, amikor írtam az egyik nagyon jónak gondolt barátnőmnek, hogy elég rosszul vagyok, csináljunk már valamit este, mert szabadulnom kell ebből a helyzetből picit, életem lerázását kaptam. Ami olyan megalázóra sikeredett, hogy utána én beültem az ágyamra, és sajnáltam magam egy kiadós bőgés keretében. :D Egyébként nekem ez az önsajnálat még mindig megdöbbentően jól megy alkalmanként, ez a pénteki meg egyszerűen briliáns volt.  De talán még jobb is volt, hogy így alakult, legalább alkalma volt a szervezetemnek kiadni a felgyülemlett feszültséget. Elvégre jobb kint, mint bent.
Úgyhogy ahh.. én nem is tudom, hogy lehetett volna ezt jobban intézni, hogy ne menjünk rá anyával ennyire, és mindenkinek nagyobb biztonságot adjunk. 

De mindegy, ez most már egy új hét, és ezzel kell foglalkozni. :) Lesz koncert, színház, közötte pedig két elég nehéz vizsga.

És, hogy ne nyígással zárjam le a bejegyzésemet (már, ha egyáltalán mostanra maradt itt valaki, és nem nyomta meg a felénél az x-et :D), utóbbi időben történtek azért jó dolgok is, amiről még nem írtam. Pl. korábban jött a Jézuska, és kaptam egy szép új tv-t. Ami azért nagyon jó, mert tudok rajta zenét hallgatni, filmet nézni, idegennyelvű csatornákat nézni (CNN-re kelek, hahh!), szóval úgy mindent, amit a laptopon, illetve a régi tv-n képtelen voltam. Így a laptopon most már csak pötyögök, böngészni, olvasni a tableten szoktam, chatelni meg a telefonon. Tökéletes. :D 
Jaj a hétvégém felét meg a barátomnál töltöttem, ami ennyi idő után szintén annyira jó volt. Elmentünk kirándulni is egy picit, én pedig rájöttem, hogy ő az első az életemben, aki mellett bárhol jól érzem magam, nem számít, hol vagyunk. 

Illetve csütörtökön amúgy a körülményekhez képest egész jól sikerült a vizsgám (olyan 85%-ot tudtam), utána pedig volt három (!) szabad órám, így megengedtem magamnak, hogy elsétáljak a könyvtárba, és nyugodtan válogassak. Zenét hallgattam, sétáltam a levélesőben, és rájöttem, hogy igazából jöhet a rossz egy vagonnal is akár, ez az élet még mindig olyan szép.

2016. november 7., hétfő

Üdv a blogon!


Ha először jársz itt, vagy újnak számít a kinézet, tájékozódj itt. :)




Igyekszem az oldalt olyanná varázsolni, ami nem csupán egy blog, hanem egy szelet a világomból. Tisztában vagyok azzal, hogy rendkívül sok dologról meglehetősen hosszan vagyok képes írni, így törekszem az átláthatóságra és könnyű visszakereshetőségre.

Bal felső részen a lenyitható menüben megtalálod az achívumot illetve a címkéket, ha részletesen olvasni szeretnél

Ha csak nagyvonalakban érdekel a múlt, akkor a So far oldalt neked találták ki.

A Cast menüpont alatt a gyakori szereplőkről olvashatsz, az About résznél pedig rólam tudhatsz meg néhány dolgot, illetve elérhetőséget is találsz.

Havi céljaimat és az aktuális olvasmányaimat is a fenti menüpontok között találod meg.

Amennyiben szeretnéd hangulatosabbá tenni az olvasást, ajánlom az oldal tetején a zenelejátszót.




Jó nézelődést!