2016. augusztus 31., szerda

#13

0 megjegyzés
Sokadik vázlatomat írom már, mert szokásommá vált, hogy négynaponta feljövök, írok egy hosszú bejegyzést, elmentem - de nem publikálom - majd bezárom az ablakot és elmegyek aludni. Következő látogatásom alkalmával pedig gondosan kijelölöm az egész szöveget és kitörlöm, mert nem elég jó. Nem elég kifejező. Nem azt írja le, ami valóban bennem van. Kezdek rájönni, hogy egészen egyszerűen csak arról van szó, hogy elfelejtettem, hogyan is lehetne kifejezni magam. Ki tudja, lehet, négy nap múlva ezt is ugyanúgy törölni fogom. 
Kicsit szétesett a világom, bár ezt már használni sem nagyon merem, annyiszor mondtam az elmúlt évek során. Sokat változtam - nem mintha nem takaróztam volna éppen elégszer ezzel az elmúlt hónapok során - de tényleg így van. Igyekszem azzal nyugtatni magamat, hogy ilyen korban ez tök normális, de nem vagyok benne biztos, hogy mások is ilyen identitásbeli kérdésekbe és anomáliákba ütköznek mint én. Ez a klasszikus "ki vagyok én" és "hol a helyem a világban" kérdéskör ugrik újra és újra az arcomba, melyen - szerintem - mások tizenéves korukban túllendülnek, én pedig huszonnégy évesen még egész kellemesen rágódom rajta. Persze nem megyek olyan mélységig, hogy szétessen a személyiségem, ezek inkább csak apróságok, melyek magukkal rántanak minden egyebet. Mondjuk rájövök, hogy képes vagyok kitartóan végigcsinálni valamit. Először örülök ennek, büszke vagyok magamra, majd felötlik bennem, hogy ha ezt tudom, akkor sokkal jobban kéne csinálnom még kismillió egyebet. Így mostanában nálam könnyen lehet, hogy amivel két hete elégedett voltam, mára kevéssé válik és indulatokkal telve ugrok neki, hogy minél hamarabb változtassak rajta. Előnyös szokásom, hogy ilyeneken takarítás közben agyalok, így a szobámban eddig sosem látott rend uralkodik, és az egész lakást komplett háztartással együtt a nyakamba vettem - igaz, nem csak ebből kifolyólag, így végülis még jókor is talált meg engem. 
Talán normális ez, hiszen folyamatosan fejlődöm, változom, és nem mondható az életemre, hogy állóvíz, mostanság pedig kezdem felfedezni, milyen jó valamit kitartóan csinálni, mindig hozzátenni egy keveset, majd nézni, hogy a kemény munka mivé formálódik. Azonban nem hiszem, hogy más is ilyen érzelmi mélységeket él át közben. Mint valami groteszk hullámvasút, egyszer fent, majd lent, de mire tudatosulna, hogy lent, addigra már újra fent, és ez így van már egy jó ideje. Annyit panaszkodtam amiatt, hogy nem érzek semmit és semmilyen érzelmet nem vált ki belőlem gyakorlatilag semmi, hogy most sokkal intenzívebben kapom ezeket. 
Sőt, még mindig hiszem, hogy az elmúlt két év érzelemmentessége után érzek mindent ilyen intenzívnek, de ez akkora energiát generál bennem, amit át kéne formálnom valamilyen kiadható dologgá, de egyelőre képtelen vagyok. Ha írnék, nem jönnek a szavak, illetve nem találom a megfelelő szavakat, mert nem is nagyon tudom még, hogy mi ez bennem. Mint ahogy próbálnék beleszólni abba is, amit érzek. Nyugi, nem lettem túlságosan szentimentális, mert rettentő sok dolog rettentően hidegen tud hagyni és akkor már azon csodálkozom, vajon mikor fásultam el ennyire, de tény, hogy pl. a szeretetnek és szerelemnek valami egészen új szintjét tapasztaltam meg ezen a nyáron, ami már esküszöm, hogy néha fáj. Gyakorlatilag minden problémámat az okozza, hogy én próbálom magamban ezeket visszafogni és megmagyarázni, hogy ennyire nem szabad érezni. 
Gyanítom most csipetnyi olvasótáborom jelentős része arra a véleményre jutott, hogy megőrültem, de azt hiszem, mégsem bánom meg, hogy publikálom ezt - úgyis olyan családiasan vagyunk itt, ez a kis védett zugom. Jó eséllyel vissza sem fogok térni a másik blogra, most legalábbis úgy látom, hogy évekig tökéletes volt, de ideje váltani és a blogolást egy más formában az életemben tartani. 
Szóval, egy fortyogó vulkánnak érzem magam sokszor, és az elmúlt idők szunnyadását szerintem most a szervezetem egyszerre hozza be. Dolgozik bennem valami és akadályokat figyelmen kívül hagyva véghezviszem az elképzelésemet, majd abban a pillanatban jön egy újabb cél, amit szintén megvalósítok és nem is tudom, hogy ennek valaha vége lesz-e vagy lesz-e nyugisabb periódus. Vannak aztán olyan célok, melyek megvalósulásához hónapok kellenek, így általában több célon dolgozom egyszerre. Ha pedig visszatekintek mondjuk a tavaszi időszakra, annyira réginek és távolinak érzem, mintha évekkel ezelőtt történt volna, hiszen azóta annyit változtam. Már csak arra lennék kíváncsi, hogy ez vajon kívülre mennyire látszik. 

Jó lenne jobban szeretni magam. Nem csak a hiányosságokat látni és teendőkre szétcincálni a személyiségemet, hogy min lehetne javítani, hanem először elfogadni és értékelni magam úgy, ahogy vagyok, majd örülni annak, hogy mennyi mindenre vagyok képes, és miket tudok elérni. Jó lenne szépnek látni magam, magabiztosnak lenni és egyszerűen jól érezni magam a bőrömben. Észrevenni az élet apróságait és érezni azt, hogy bármikor történhet valami különleges - egyszóval mindazt, amit eddig is imádtam az életben, csak most egy újabb szögből nézve. Még hosszú út áll előttem, de már elindultam rajta, és a kezdeti bizonytalan lépések után már egyre rutinosabb léptekkel haladok. Az élet véletlenszerű összerendezettsége még mindig ámulatba ejt, hiszen mindig valami olyan irányba terel, ahol jobb nekem, még akkor is, ha ezt először nem látom meg. Így történt az is, hogy a hormonrendszerem felborulásáért hálás vagyok, hiszen másképp nem kezdtem volna el törődni magammal és figyelni magamra. Része lett az életemnek a sport, az egészséges táplálkozás, és vannak rendszeresen olyan alkalmak, amikor foglalkozom magammal és a hajam olajozásától kezdve a körömfestésen át az arcpakolásig minden hülyeséget csinálok és mégis tök jól érzem magam közben. Anya betegsége, pontosabban daganata, ami nagyon ijesztően hosszú ideig rosszindulatúnak tűnt, rádöbbentett, abszolút nem garantált az élet, és mennyi apró dolog van, ami mellett elsétálok. Ezekben a napokban a kutyafuttatóba jártam bőgni - ilyenkor engedtem meg magamnak, hogy kijöjjön belőlem a felgyülemlett stressz. Majd néhány perc múlva, mikor már megkönnyebbültem, egyszerűen csak néztem a kutyát, ahogy futkározik. Ahogy a fű fodrozódik a szélben. A leveleken megcsillanó napfényt. A felhőket. És fogalmam sem volt, mi a francért felejtettem én el ezeket értékelni. Talán majd a legvégén nem arra fogunk emlékezni, hogy mennyi határidős dolgot nem csináltunk meg, hanem majd ezekre az apróságokra, vagy legalábbis ezen apróságok sokaságára, ami kiteszi az életet.
Bár nem beszéltünk erről abban a két hétben, tudtam, hogy a család többi tagja is erre jutott, és mindenki kezdte átalakítani a saját életét. Majd, mikor már jelentősen beindultak a változások, a sokadik vizsgálat és sokadik orvos végre biztos diagnózist állított fel: jóindulatú. Ki tudja, talán az élet úgy gondolta, valamivel jól ránk kell ijeszteni, hogy észhez kapjunk. Nyomot hagyott bennünk, így még időbe telik, mire enyhül a szorítás a mellkasunkban, de jó hír, hogy a változások maradtak és most már beszélni is merünk róla. 


Persze lehet, hogy mindezt más inkább úgy magyarázná, hogy kihoztam a rosszból a legjobbat, amit valamilyen szinten én is így gondolok, azonban rájöttem, hogy bár felnőttem, még mindig szükségem van valami varázslatosnak imponáló dologra, én pedig ezt nevezem életnek. Jót akar nekem, mint valami tündérkeresztanya, bár magam sem tudom, miért vagyok ennyire biztos abban, hogy jót akar nekem, de ez továbbra sem fogja vita tárgyát képezni, mert így gondolom. Szóval van az életemben ez a változó, amire hatással is vagyok meg nem is, így még mindig belefér az, hogy kisgyerek módjára várjam és örüljek a szeptembernek, mintha csak az lenne nekem a karácsony, mert szeptemberben mindig kinyílok és mindig élek és mindig annyira eleven minden. És ott lesz az ősz is, meg az ősz illat, és a pulcsik és az a langyos napsütés, amit annyira imádok, meg Lunának az őszi színe és az őszi lószag -  ami esküszöm másabb, mint a többi évszakban. Az új könyv illata és a napsütésben tanulás, az őszi parkokban sétálás és a spontán programok, az új emberek, a társaság, mert mindig szeptemberben ismerek meg új embereket, és tudom, hogy ez most is így lesz. És nem félek átadni magam ennek, hanem izgatott vagyok, hogy részese lehetek annak, ami rám vár. Még akkor is, ha minden, amit fentebb írtam, jelen lesz a továbbiakban is.
 

Daily Life by E. Template by Ipietoon Blogger Template | Gift Idea