Pages

2016. június 30., csütörtök

#10

Igyekszem minden rosszat letudni egy bejegyzésben, mert jelentős ideje halogatom már ezt, viszont mindenképp szeretnék róla írni. Igaz, ezek már nem friss dolgok, így nagy részüket megtanultam már kezelni is.

Először is: tesóm majdnem megvakult. Említettem már szerintem, hogy látássérült, egyik szemére semmit sem lát, másikra épp annyit, hogy közlekedni tud. Egy szép napon, amikor a virágait törölgette, belehajolt véletlenül az egyik díszpálma levelébe, annak a szúrós levele pedig a szemébe akadt, a szem külső burkából szép darabot kitépve. Lekötött szemmel létezett néhány napig, nekem szabadság, két óránként szemcsepp, fertőtlenítés, zselés krém adagolása, ami beül a hézagba. Egy héttel később jött a nagy nyugalom, amikor az orvos mondta, hogy minden rendben van, nagyon szépen gyógyul. 

Aztán úgy három nappal később kétségbeesetten jött be a szobámba, hogy reggel óta folyamatosan romlik a látása, és már nem tud sem írni, sem olvasni, de tájékozódni is nehezen. Már úgy közlekedik, hogy a napszemüveg alatt inkább becsukja a szemét. Aki kicsit is forog ilyen közegben, az tudja, hogy már ez a legvége. Amikor már a szem nyitva tartása problémát okoz, onnantól nem nagyon van miről beszélni... 
Orvosról orvosra jártunk, senki nem lát sehol semmit, mindenki csak ingatja a fejét, hogy ugyanolyan minden, mint volt. 
Ez volt nagyjából egy hónapja, most ott tartunk, hogy nagyon nehezen, nagyon megerőltetve magát tud olvasni, írni (tanárként dolgozik, így bizonyítványt kellett írnia), viszont fáj a feje. Nem beszélünk róla, de mindannyian szépen lassan átállunk egy másfajta életvitelre. Már nem filmeket nézünk együtt, hanem zenét vagy hangoskönyvet hallgatunk. Már nem viszek neki egy-egy újságot, hogy "nézd, milyen szép kép", hanem mesélek, mit hallottam/olvastam. Talán sokkolónak tűnhet ez, ha olvassa egy kívülálló, én viszont pici korom óta így lettem nevelve, amin még szüleim is meglepődtek, hogy milyen természetességgel tudom a kezébe adni a dolgokat, vagy elmagyarázni neki, merre kell menni, mit hol talál, anélkül, hogy vezetgetni kéne. Mindig is tudtam, hogy édesanyám pedagógiai módszerek sokaságát valósította meg rajtam, de most ez nagyon kiütközött. :) 
Végül eljutottunk egy orvoshoz, aki azt mondta, hogy hónapokba telhet, mire teljesen rendbe jön a szeme, így ne csüggedjünk, minden esetre egy koponya CT nem ártana, hogy megnézzük, mitől is fáj a feje. Mert az is fáj, ráadásul egy pontban, progresszív jelleggel. Ami sosem jelent jót. Legjobb esetben csak a látóközpontot érzi, és maradjunk is ennyiben, tuti csak ez van. 


A másik a munkahelyem. Túl sok munka, túl nagy felelősség, túl nagy stressz. Annyi utómunkám, elmaradásom van, hogy hétre járok dolgozni, hogy nagyjából lefaragjak belőle a kevés hívás mellett. Mert az állandó harminc várakozó kicsit sok. Ráadásul napi hatvanszor elmondani ugyanazt, meghallgatni ugyanazt a reakciót (elküldenek melegebb éghajlatra) kicsit stresszes tud lenni. Egy új törvény miatt történt most ez, lassacskán kezd helyreállni minden. Sajnos pont akkor kezdtünk önállósodni, amikor ez dolog beütött, így szerintem extrém körülmények között edződtünk. Ez is jobb lett most már, megvannak a kis praktikáim, hogyan tudom behozni a lemaradást, és egyre kevesebbet járok a mentorokhoz tanácsért, most már csak nagyon fáradt vagyok.Annyira, hogy ezen a héten még csak hétfőn dolgoztam egész nap, amiért tudom, hogy morcosak lesznek, de jövőhéttől 40 órákat fogok dolgozni, így azt hiszem, most ebből nem lesz nagy probléma. Meg amúgy is, holnap is megyek már. 

Szóval, élménydús hetek állnak a hátam mögött, de bőven volt rossz dolog, amit ellensúlyozni kellett. Sokkal jobban kéne ügyeskednem az időmmel, sokkal hatékonyabbnak kellene lennem. A hónap elejéhez képest úgy érzem, fejlődtem, viszont még mindig nem tökéletes. Szerencsétlen lóhoz szinte sosem jutok ki, foglalkozni meg egyáltalán nem szoktam vele. Sportolni sincs időm, mert mire hazaérek és túlteszem magam az itthoni extrasürgős tennivalókon, addigra már olyan fáradt vagyok, hogy mozdulni nem bírok. Ezen fogok következő hónapban változtatni, igaz, még nem tudom, hogyan, de valamit úgyis kitalálok majd. Nincs más lehetőségem. 
Talán kellett is ez nekem, hogy kicsit összekapjam magam. Ami lefárasztott, az inkább az érzelmi hullámvasút: munkahely, stressz, rohanok haza, itt megint más világ, aztán egyszer csak barátommal találom magam, akivel mindig megyünk valamerre, ha találkozunk, és olyan csodában van részem, amit talán nem is tudok kellőképp értékelni. Aztán újra munkahely, megint stressz, megint teljesen más világ, ismét itthoni teendők, közben rakat dolgom lenne, amire nincs időm. Szoktam is ezen mosolyogni, hogy amióta ügyintéző lettem, a saját ügyeimre nincs időm. :) Mondta mindenki, hogy ilyen lesz az eleje, de azt is mondták, hogy bele fogok szokni. Végülis már hívások melett 10-11 levelet megírok és borítékolok néhány csekket, illetve még emellett háttérre is jut időm néha-néha.

Nyígásnak vége.
Nem lesz ilyen jó darabig, de ez most jól esett. :D

2016. június 22., szerda

#9




Elvileg 1080p minőség is elérhető, reélem nektek nem szaggat annyira, mint nekem. Szóval, itt az ígért videó. :)

2016. június 21., kedd

#8

Pillanatok június első feléből :)

 
Kiszőkültem. :) Rávettem magam a festésre, mert rohamos barnulásnak indultam, így két lépcsőben szépen kivilágosodtam.

 
Felfedeztem Miskolc legkirályabb (és egyben egyik legolcsóbb) jégkásását, ahol ilyen gyönyörszépeket adnak. :) Azóta rendszeresen lefagyasztom az agyamat 4 dl jégkásával


 
Készen lett az asztal! :) Zománc lavor jött rá, alá szemetes, meg egy zománc vödör, amiben a vizet tároljuk, plusz szappan, kézfertőtlenítő, törülköző és kész az elitpottyanós. :D

 
Még eggyel sötétebb hajjal, de bevettük magunkat Vikivel a népkertbe. Próbálok eltekinteni attól, hogy úgy nézek ki, mint egy ovis, ha hunyorgok. :D


 
Baráttal Lillafüreden voltunk. Emlékszem is, mondtam neki, hogy most beraktározom minden nyugalomból, emrt a héten nem lesz belőle több. Igazam is volt, iszonyat kemény hét volt munkahelyen.

 
Mert egy szimpla pisiszünet ilyen szép helyekre tud vinni. Valahol Eger felé. :)



 
Ez már Nógrád megye, és az útitársam tesóm és anya volt. Tesómat kiraktuk egy ismerősénél, anyával meg nyakunkba vettük a kastélykertet. Találkoztunk közben egy biciklis palival, aki vagy fél órán keresztül csak a látnivalókat sorolta nekünk, hová érdemes menni kirándulni. Én pedig serényen jegyzeteltem a telefonomba, így aki kirándulóhelyet keres Nógrád megyében, csak szóljon és leírom! :) Egyébként a kastélykert régen (olyan húsz éve) pávákkal volt tele, csak aztán a cigányok egyesével levadászták őket és megették. :/ A harmadik képen meg egy régi istálló látható, belülről is van fotóm, gyönyörűszép lehetett régen. Kár, hogy ennyire elhanyagolták.

 
Nyíregyházi állatkertes kiruccanás baráttal.Odafelé Szerencsen álltunk meg a csokiboltban (mazsolás tejcsokis talléroknál finomabb szerintem nem létezik), visszafelé pedig Polgárra mentünk az M3 outletbe - ha már úgyis ott jöttünk el, mert Szerencs felé újították az utat és dugó volt. Ott életem ruháját vásároltam meg, amit legalább olyan lelkesen szorongatnék, ha tehetném, mint a képen látható szépség az ő ruháit. :) Egyébként nagyon szomorú szemük volt, nem tudom, hogy az egésznapos zuhogó eső miatt, vagy a hideg miatt, de nem voltak túl boldogok. Mondjuk, amennyi hülye kopogtatja az üveget, én komolyan feltettem magamban  kérdést, hogy vajon a fal jó oldalán vannak-e néhányan. 

 
Előző este a Nemo nyomában-t néztük. Majd amikor megláttuk őket, elkezdtük mondani, hogy "ott van Pizsi és Nemo!" A dolog szépsége, hogy egy első osztályos csoport is akkor jött el, akik ugyanígy felkiáltottak. :) 

 
Ő is egy halacska. Rendkívül tetszett, bár ő annyira nem volt elragadtatva a fényképezők tömegétől.

 
Kis tündéri alvó róka. :)

 
A bal oldali oszlopon talán látszik, milyen szinten zuhogott az eső egész nap. Természetesen mindketten vászon tornacipőben indultunk el, az egy darab esernyő meg nem sokat számított. A kép csak azért készült, hogy megörökítsük, mennyire eláztunk, mégsem adja vissza. Hazafelé a kocsiban fűteni kellett, a hajam pedig önálló életre kelt (ha víz éri, kezelhetetlen.). De nagyon jó kis nap volt, jól éreztem magam. Ha találok olyan videószerkesztőt, ami az én gépemen is fut, akkor videó is lesz hamarosan.


 
Ez pedig egy naplemente a telken. Pénteken egyetemi barátnőimmel telekbulit csaptunk ahol  - öt év után először - ittam alkoholt. Mindenki arra számított, hogy készen leszek, így bevallom, nagyon óvatosan és nagyon kis mennyiségben kezdtem nagyon keverve inni a vodkát, majd igen hamar beláttam, hogy nem tudom miért, de nem hat. A kis üveg aljára érve is, amikor egyébként már töményen ittam magában, még mindig nem volt semmi hatása. Aztán amikor előkerült apa 16 éves házipálinkája, akkor éreztem, hogy icipicit a fejembe szállt, de nem voltam részeg. A lányok ezt azzal magyarázták, hogy bizonyára orosz májam van. :D de ez sem indokolná. Szóval na. Bajom nem lett tőle, nagyon jól éreztem magam, de nem jelent akkora különbséget az alkohol nélküli bulitól felszabadultság szempontjából, így nem fogom a rendszeres ivók táborát erősíteni a következőkben sem. 

#7

Pillanatok májusból

 
Kb. a tizedik labdát rágta szét, és egyáltalán nem értette, ezzel mi a problémánk. Természetesen hozta a cafatokat, hiszen azzal még lehet focizni. :D Menekült kutya létére egészen kisimult. :)

 
Gyönyörűszép duplaszivárvány egy égszakadás után *.* (a második pont a jobb oldali háztető csúcsánál fut, csak halvány)

 
Legjobb barátos eső utáni spontán autózás, rammstein bömböltetés és filozofálgatás az élet nagy dolairól. És a pónikról, természetesen.

 
Nyuszi álvemhes lett, és két éjszakán keresztül építette az odúját (szigorúan hajnali egytől ötig). Majd egyik reggel azt vettem észre, hogy a plüssnyulát nemes egyszerűséggel beköltöztette az odújába. Azóta már betemette szénával, de még mindig ott van. Napi egyszer ránéz, hogy jól van-e, azt leszámítva nem törődik vele.


 
Bokrokat metszettem, egy amolyan before-after összehasonlítás. :D Sajnos nem lettek tökéletesek, mert valami hernyó megtámadta őket, de már gyógyulgatnak. 

 
Vikivel válassz-olyat-amit-amúgy-sosem fagyizást tartottunk. Így ettem sajttorta-étcsoki fagyit snickersszel és gabonapehellyel, narancsöntettel. Bár többé nem szeretnék ilyet, azért annyira nem volt rossz. 

 
Gyönyörűszép buborékok *.*

 
A kutyával közös filmezést terveztünk volna, és mire elhelyezkedett, már pont nem fértem mellé. Mert aludni csak keresztben lehet...

 
Ez pedig a napi simiadag bezsebelése. Egy embernek legalább fél órát kell őt simogatnia, amíg mindenkin be nem hajtja, nem hagy minket békén. 

 
A telken pottyantósunk van, és felújítottuk. A másik része lomokkal volt tömve, így azt kipakoltam, mert eldöntöttem, oda egy mosdó illene. Így két raklapból két-két deszkányit levágva összeeszkábáltam egy asztalt, majd mozaikkal díszítettem. Azóta már elkészült és igen szép lett, így megmutatom majd a következő bejegyzésben. :) 


 
Családban marad. :) De ő legalább arrébbhúzódott, amikor látta, hogy le akarok feküdni. Majd bepróbálkozott azzal is, hogy akkor ő éjjel vissza se megy a rezidenciájába, hanem aludjunk együtt, de ilyenre azért nem merek vállalkozni. Mire felébrednék leamortizálná a lakást szerintem. 


 
Kezdem érteni a gondozója miért mondta azt anno, hogy házőrzésre alkalmatlan. :D Ez a napi létezése kint, nem bír aktívabb lenni melegben.

 
Barátnak készítettem banánpudingot eperrel és csokiöntettel, ami nem nagy cucc, de olyan szép lett, hogy muszáj volt megörökítenem. 


 
Ő pedig a kis barátom a régi általános sulimnál, aki mindig így vár engem futás közben. :) Amint meghallja a lépteimet, már rohan a kerítéshez, és meg kell őt simogatni. Mindig erre járok futni, eleinte csak nézett, majd minden alkalommal egyre közelebb jött, most pedig már egészen jóban lettünk. 

2016. június 4., szombat

#6



Még néhány héttel ezelőtt egy régi ismerősömtől kaptam üzenetet, hogy talált rólam egy képet. Azóta sem sikerült rájönnünk, hogyan, de ez a kép egy online társkereső oldalon szerepel, és állítása szerint szép számmal látogatják is a profilomat. Mivel én nem regisztráltam, belépni természetesen nem tudtam, de a képet elküldte nekem a kérésemre. Érettségi idején készült, azaz pontosan öt éve. 
A felső még mindig megvan, így összehasonlításképp készítettem ma egy képet, hogy megnézzük, mennyit változtam. Az eredmény igazából kiábrándító. Persze, tegyük hozzá, hogy az első képen profi sminkes által készített smink van rajtam, a másodikon pedig szempillaspirálon (és egy szűrőn) kívül semmi sem szépít, de még így is 18 évesen idősebbnek tűnök, mint 23 évesen. 
Ez tipikusan olyan kép, amit nem osztanék meg a másik blogon, de itt olyan családias lett a hangulat, hogy mégis megteszem. 
Az első képen frissen mosott, festett, göndörített hajjal, tökéletes sminkkel láttam magam szépnek, a másodikon pedig előző nap edzés során összeizzadt, seszínű hajjal, smink nélkül. És erre igazából büszke is vagyok. Mármint nem az igénytelenség részére, hanem arra, hogy képes vagyok most már smink nélkül is szépnek látni magam. 
Egyébként tele vagyok sebekkel. A lábamon jelenleg is három ragtapasz virít, és igazából még legalább ennyit nyugodtan felhelyezhetnék. Sosem volt rám jellemző, azonban utóbbi néhány hét emelkedett stressz szintje ezt hozta ki belőlem. Illetve nem is csak a stressz, hanem inkább az, hogy utáltam magam. És most nem arról volt szó, hogy nem szerettem magam, hanem ténylegesen utáltam. Az előző bejegyzésekben kifejtett dolgok miatt igazából, mintha valahogy vártam volna, hogy majd az élet megbüntet. Paradox érzés volt, hiszen tudtam, hogy semmi rosszat nem tettem, mégis valahol az agyam egy kevésbé elhanyagolható részében ott burjánzott ez a gondolat. Ha pedig nem szeretem magam, nálam ez úgy ütközik ki, hogy rengeteg édességet eszem, sőt, lényegében csak cukros dolgokon élek. A túl sok cukor a szervezetben meg ekcémához vezet - nálam legalábbis. Így lényegében az önutálattal most hazavágtam a bőrömet jóidőre. Annak örülök, hogy legalább az arcom nyugton maradt, és nem kell bevakolni magam. 
Néhány nappal ezelőtt rájöttem, hogy ennek véget kell vetni, és akármilyen önző dolognak is érzem, az elkövetkezendő hetekben szeretnem kell magam. És most nem a pozitív megerősítős közhelyekről beszélek, hanem arról, amikor ténylegesen a saját érdekemben cselekszem. Jók a megerősítések, nem arról van szó, de mondogathatom magamnak, hogy megérdemlem azt a tonnányi édességet, és szeretem magam, ha ugyanúgy leküldöm a szervezetembe, azt nem fogja érdekelni, hogy ezt szeretetből vagy utálatból tettem. Így valahogy az elfogadásomat és saját magam felé irányuló szeretetemet átformálom és olyan döntéseket hozok, amik tényleg az én érdekemet szolgálják. Így találtam időt minden napomban az edzésekre - amikre eddig érdekes módon sosem jutott időt -, sikerült az elkerülhetetlennek tűnő egészségtelen étkezéseket moderálni és majdnem teljes mértékben egészségesre cserélni, a hibáim miatti szégyenkezést humoros önkritikává alakítani, és legfőképp: elfogadni magam. Egy régebbi énemnek eszébe sem jutott volna smink nélküli képet megosztani bárkivel is, sőt még mutatkozni sem igazán mert volna. Most pedig szinte nulla sminkkel járok dolgozni, tisztában vagyok azzal, hogy munkahelyen is rengeteget hibázom, azonban igyekszem javítani és nem túlstresszelni az agyamat amiatt, hogy esetleg valamit elrontok. Nem mondom, hogy profi lettem ebben az önszeretet dologban az elmúlt két hétben, azonban az biztos, hogy előrébb vagyok minden egyes nappal. Valahogy az akadályokat is könnyebben veszem, és lassan el fogom majd hinni azt is, hogy igen, jogomban áll már most is szeretni magam, nem kell megvárni, hogy jobb legyek. Túl kritikus vagyok magammal. Többen mondtátok, hogy hiányoljátok a motivációs bejegyzéseket. Na, pont ezért nem voltak.Valahogy úgy éreztem, hogy szembe is köpném a tükörképemet, ha úgy papolnék önszeretetről, ha én közben utálom magam. Rég rájöttem már, hogy felesleges lenne olyan stílusú bejegyzéseket írni, amik úgy tűnnek, mintha meg akarnám mondani, másoknak mi a jó, amikor még sokszor én sem tudom, nekem mi lesz a következő lépés.