Pages

2016. május 31., kedd

#5


 

Közeledve a jelenhez, ígérem a nyígásáradat egyre csappanni fog, mert szinte nem is napok, hanem órák alatt is képes voltam rengeteget változni - legalábbis így éreztem. Ennyire pörgött fel minden én meg csak kapkodtam a fejemet, hogy mi történik, mert úgy éreztem magam, mintha valami kis védett helyen lennék egy hatalmas hurrikán kellős közepén: körülöttem minden felbolydult, azonban én soha nem voltam ettől nyugodtabb. 
Furcsa talán ilyet mondani, de hálás vagyok az életnek, hogy így alakult minden, mert nagyon sokat tanultam belőle. Egyrészt megtanultam magamért igazán kiállni és meghozni egy olyan döntést, amiről tudtam, hogy senki a világon nem fogja támogatni, másrészt pedig végre sikerült elengednem azt a kényszert, hogy másoknak folyamatosan megfeleljek. Biztos vagyok benne, hogy valamilyen mértékben látszott rajtam, hogy nagyon gyakran sajnos kívülről vártam a visszautalást saját magammal kapcsolatosan. Mintha egyes mozdulataimmal, cselekedeteimmel csak azért könyörögtem volna a külvilág felé, hogy "légyszi, szeressetek, mondjátok, hogy én jó ember vagyok, és akkor majd hátha elhiszem én is". Most azonban olyan helyzetbe kerültem, aminek már az elején beláttam, hogy itt annyi emberrel kéne olyan sokat beszélni, hogy lehetetlen megértetni mindenkivel, hogy pontosan miért is tettem, amit. Jelentős részüket nem érdekli, csak jó csámcsogni rajta, többiek meg nem az én oldalamon állnak, így nyugodtan érvelhetnék napokig. Másrészt pedig: miért is kellene megérteniük? Mitől lenne nekem akkor jobb? Tőlük függetlenül létezem, és igen, valóban nem szerethet senki. Így azokra korlátoztam a magyarázatot, akik nekem ténylegesen számítanak. Ők pedig kivétel nélkül őszintén tudtak támogatni, még akkor is, amikor legtöbbször az első reakció a "hűha" volt. 



Megtanultam, hogy ha legbelül érzek valamit, akkor azt nem elnyomni kell, hanem figyelemmel kísérni, és ha sokáig bennem munkálkodik, akkor pedig utat kell engedni neki - mert az ilyenek nem lehetnek értelmetlen dolgok. Éveken át nyomtam el magamat csak azért, mert úgy gondoltam, nekem ez jutott, jobbat/többet nem érdemlek, vagy mert egyszerűen csak féltem nemet mondani - igen, ilyen is volt -, olykor pedig előjött belőlem a megmentési kényszer és azt hittem, majd meg tudom változtatni a helyzet minden résztvevőjének az életét. Holott távol vagyok én még attól, hogy bárki életébe joggal szóljak bele módosítási szándékkal. Emberekkel szeretnék foglalkozni, de még millió dolgot kell megtanulnom saját magammal kapcsolatosan is. 
Sokat pörgött az én fejemben az elmúlt egy év, mégis úgy látom, hogy nem volt rossz, ahogy történt minden, mert bár követtem el egyértelmű hibákat, azért tanultam is olyan dolgokat, amik előrébb vittek. 
Elpárolgott belőlem rengeteg félelem, harag és sok embernek tudtam megbocsátani, több lépést is téve ezzel afelé, hogy lassan magamnak is teljes mértékben képes legyek megbocsátani. Lehet, hogy haragudnom kéne, sőt talán egy másik énem biztosan haragudna, hiszen azért ne feledkezzünk meg a tényről, hogy gyakorlatilag a kar jelentős százaléka tisztában van azzal, hogy az ágyban mit, hogyan és meddig csinálok, mert ezek mint említettem teljes részletességgel kimentek olyan emberekhez, akik előszeretettel adják tovább. Mégsem haragszom. Azokra sem, akik szidnak, mert tudom, hogy az ő nézőpontjukból ez teljesen jogos. Hasonló helyzetben én lehet ugyanezt tenném. Azonban tudom milyen vagyok, és nem veszem magamra. 

Sokan szegezték nekem a kérdést, hogy mi lesz, ha kiderül vele sem működik. Én pedig csak vállat vonva mondtam, hogy ez mindig benne van a pakliban. Nem azért léptem ki az előző kapcsolatból, hogy vele legyek, hanem azért léptem ki, mert valami mást szerettem volna. Szerettem volna megtapasztalni valami többet, szerettem volna azt érezni, hogy élek. Ezt pedig nélküle is éreztem, illetve vele is folyamatosan ezt érzem. Felszabadultabb, boldogabb vagyok, és - talán furcsán hangzik - de mellette jobban szeretem magam. Változni szeretnék, de nem azért, hogy neki megfeleljek, mert most először nem csak szeretném elhinni, hanem tudom is, hogy elég vagyok neki, hanem azért, mert én magam szeretnék jobb emberré válni. 
Olyan típus vagyok, aki hajlamos megülni a babérjain, hagyni, hogy leülepedjen körülötte minden, majd félelemből mozdulatlanná dermedni és onnan szemlélni az életet anélkül, hogy részt venne benne. Mellém olyan személyiség kell, aki folyamatosan akaratlanul is a komfortzónám széléhez visz, felrázza kicsit a világomat, mert az ilyen emberek mellett döbbenek rá arra, hogy valójában ki is vagyok. Huszonhárom évesen pedig talán még belefér, hogy elkezdjek igazán őszinte életet élni. Munka közben is tapasztalom, hogy kevesebb agyalással, félelemmel sokkal közelebb tudok kerülni az ügyfelekhez, rendszeresen sikerül odító ügyfeleket úgy legnyugtatni, hogy vidáman köszönnek el, és mindez azért, mert most már ki merem mondani, amit legbelül érzek és képes vagyok gondolkodás nélkül erre hangolódni, hiszen nincs bennem a "mit gondolnak majd mások" érzés.

2016. május 30., hétfő

#4

Avagy hogyan utáltattam meg magam az ismerőseim 90%-ával. 
Legutóbb ott fejeztem be, hogy élveztem azt a szabadságot, amit ilyen intenzíven szerintem utoljára gimnáziumban éreztem. Illetve ez még másabb is volt, hiszen azóta komolyodtam, felnőttem és kicsit másképp tapasztalom meg az egészet, de ugyanaz a konstans boldogság és felszabadultság hömpölyög bennem, mint akkoriban. Sajnos ezt beárnyékolta az, hogy csak azért tudok menni mindenfelé, mert a barátom teljes mértékben tojik rám és nem szól hozzám. Három hét volt, ebből a második hét vége felé eljutottam oda, hogy nem éreztem bűntudatot, ha valakivel eltöltöttem néhány órát, és esetleg nem számoltam be neki róla. 
Sosem fogom elfelejteni, ahogy legjobb barátommal ülünk egy kávézóban, beszélgetünk, és ecsetelem neki, hogy annyira unom, hogy nem lépünk ki a megszokott világból, mert én szeretnék menni kirándulni, utazni, városokat nézni, akár Miskolcon belül is programokat szeretnék csinálni, van egy csomó hely, ahová el szeretném vinni és sosem tudom rábeszélni, mert látom rajta, hogy fél tőle, és egy-egy programot neki nagyon alaposan át kell gondolnia. Amivel amúgy semmi baj nincs, csak nekem picit gyorsabb tempóra lenne igényem. Türelmesen végighallgatta a majd húsz perces monológomat, majd csak ennyit mondott: és, ha elmentek libegőzni? Akkor jobb lesz? Miért akarsz ennyire kétségbeesetten megmenteni valamit, ami nem működik? Ha alapból nem érzed magad jól vele, ez a libegőn sem lesz másképp. 
Én meg csak ültem ott, mint akit leforráztak, és meg sem tudtam szólalni. Kimondta azt, amin én hetekig gondolkodtam. Tényleg kétségbeesett módon szerveztem programokat, mert azt vártam, hogy majd ott történik valami, ott majd minden más lesz, és érezni fogok valamit. Egy ideig azzal hitegettem magam, hogy a tavalyi eljegyzős szakítás óta én képtelen vagyok érezni, de inkább csak féltem szembenézni a valósággal. 
Azonban az ember nem sokáig mentegetheti magát a szembesítéstől. Olyan ez, mint egy hatalmas hógolyó, amit hegynek felfelé görgetünk: eleinte pici, majd minden fordulattal nagyobb lesz, a végén pedig minden erőfeszítésünk ellenére maga alá darál minket. Hasonlóképp jártam én is egy szombat este. Pontosabban a kávézós délutánt követő este. Színházban voltam a családommal - egyébként életem egyik legszörnyűbb előadásán - majd épp léptem ki az épületből, amikor több üzenet is várt a telefonomon. Programajánlatok két részről is, én pedig mire észbe kaptam már leszerveztem egy találkozót a pincérfiúval. Róla már hallottatok, ő volt az ételhordóba rejtett szerelmes leveles fiú, akivel megbeszéltük, hogy barátok leszünk. És ő volt az a fiú is, akivel aztán megszakítottam minden kapcsolatot, hogy ne legyen befolyásoló tényező. Ami aztán persze jobban megviselt, mint illett volna, majd mikor újra beszélni kezdtünk már nem volt a régi semmi, nagyon távolinak éreztem. 
De most kivételesen bulizni indult és városban volt, írt, hogy összefuthatunk egy kis időre, ha gondolom. Én pedig gondoltam. Aminek a vége az lett, hogy kivittem őt az egyetemre, majd közel egy óráig beszélgettünk a kocsiban, és annyira más volt, mint szokott, hogy végignéztem rajta, és rájöttem, hogy bizony én nem abba az emberbe vagyok szerelmes, akivel jelenleg vagyok. Szavakkal nehéz lenne leírni azt a pillanatot, mert egyszerre zengett bennem legjobb barátom hangja, illetve pergett le előttem minden esemény, mintha a kirakós darabjai hirtelen értelmes képpé álltak volna össze és megértettem a viselkedésemet, meg úgy nagyjából mindent. Azon az estén már tudtam, hogy a kapcsolatom halálra van ítélve, a találkozó nélkül is. Valójában már a kávézóba is úgy mentem, hogy tudtam, ennek már inkább vége van, mint esély a túlélésre. A kocsiban ülve azonban véglegessé vált a dolog. Volt aztán egy pillanat, amikor hirtelen elhallgatott és csak nézett. Azidáig mindig kínosan ügyeltem minden mozdulatomra, hogy ne látszódjon rajtam semmi. Addig csak annyit éreztem, hogy kedvelem őt, de inkább csak úgy, mint egy közeli barátot, hiszen minden egyes nap figyelmeztettem magam arra, hogy nekem barátom van, és ez így a helyes. Minden más gondolatot elnyomtam magamban nagyon mélyen, még annyit sem engedtem meg nekik, hogy tudatosuljanak. 
Mikor ez bekövetkezett, gyorsan rendeztem magam és elköszöntem, a késői órákra hivatkozva, hogy mennem kell haza, család nem tudja, merre vagyok. Hazaértem, lerogytam az első székre és bámultam magam elé még vagy fél órán keresztül. Aztán mikor aludni készülődtem, csak akkor mertem egy pillantást vetni a messengerre. Valahol titkon reméltem, hogy nem vett észre rajtam semmit, azonban az üzenet, ami várt, sokkal jobban fájt, mint gondoltam volna. "ugye tudod, hogy mindent ki lehetett olvasni a szemedből?"

Éés valahol itt kezdődött szánalmas szenvedésem, amit saját magamnak bonyolítottam túl. Szégyenérzet, vádaskodás, önutálat, kétségbeesés - keresztül mentem mindenen. Sosem voltam hűtlen. Soha. Sőt, mindig is megvettettem azokat, akik ilyenek lesznek. Most azonban, ha valamit, azt biztosan megtanultam, hogy felesleges másokat megszólni anélkül, hogy teljes egészében ismerném a helyzetüket, mert jelen esetben velem is ugyanez történt. Attól, hogy tettlegességig nem fajult a dolog, még ugyanolyan hűtlenség volt. És ez nem is az a fajta fellángolás, amikor probléma van két ember között, hanem ez a kőkemény, belül heteken át érlelődő "én nem a jó ember mellett vagyok" gondolat volt, amit feldolgozni kegyetlen dolog. 
Így jutottam hát el a szakításhoz, kifejtve minden okot. Ahogy el is mondtam neki, és rendkívüli módon utáltam magam akkor ezért: nem tudtam őt jobban szeretni. Szerettem őt, de ettől jobban nem tudtam. Amikor pedig az emberben már ilyen gondolatok fogalmazódnak meg, ott baj van. 

Szakítást követően engedtem, hogy feljöjjön bennem minden, amit addig elnyomtam. Érdekes volt, hogy az addig éjszakákon át tartó fulladásaimat mintha elvágták volna, megszűntek, pedig az életmódomon semmi sem változott. Furcsán hangozhat, de kivételesen erős vágyat éreztem arra, hogy önmagam legyek. Hogy megismerjem azt, aki valójában vagyok. Nem azt, akiről azt hittem eddig, hogy én vagyok. Egy teljesen más személyiség képe csillant meg előttem, és kíváncsisággal töltött el, hogy milyen lehetek valójában. Illetve csak remélni tudtam, hogy valahogy majd ezt az értékrendemtől fényévekre álló cselekedetet is alá tudom majd érvekkel támasztani, hogy kevésbé érezzem magam szar embernek. 
Ezt követően többször találkoztunk, újra rengeteget beszéltünk én pedig élveztem, hogy nem kell elnyomni magamban semmit. Tetszett, hogy bármiről tudok vele beszélni, és látom, hogy érdekli. Erre is nagy igényem volt, mert sajnos nem sokat tudtam addig beszélgetni, mert nem érdekelte voltbarátot nagyon sok dolog, a maradékhoz pedig nem kívánt hozzáfűzni semmit a "yap" és "O.o" reakciókon kívül, nekem pedig van egy olyan rossz szokásom, hogy ha úgy érzem, nem érdekel valakit az, amit mondok, akkor egy idő után befogom.
Kezdtem újra boldognak érezni magam, és felszabadultnak, amit senki sem értett, még én sem igazából, mert szakítás után nem így kéne éreznie magát az embernek. Család sem tudta, mi van velem, anya is csak annyit mondott, hogy ő nem tudja, most pontosan mi történik, de folytassam ezt, mert ő nagyon régen nem látott már ilyennek, és jó rám nézni. És igazából ez az állapot tart azóta is. Nyilván kissé felpörögtek az események, így történt az, hogy két héttel szakítás után már kapcsolatban voltam.
Ez tipikusan az a helyzet, amit felesleges lenne részletekbe menően taglalni, mert ezt az egészet más szerintem nem értené meg. Egy tuti, amit nagyon megtanultam: kapcsolat kémia nélkül nem működik. Persze, az sem elég, ha az van, de annak teljes hiánya mással nem pótolható. 

Eleinte nem történt semmi, mindenki biztatott, hogy ez ennyi volt, most már nyugodtan lehetek boldog. Én pedig mindig azt mondtam, hogy nem, ez még csak a vihar előtti csend, ebben biztos vagyok. Aztán kikerült a dolog facebookra, ami egyrészt azért, mert ő nagyon szerette volna, másrészt pedig azért történt, mert tiszteletlenség lenne vele szemben, ha titkolnánk az egészet. Jobb ezen hamarabb túlesni. Ezért is osztottam meg én is, nálam is látható, kivel vagyok kapcsolatban. Felkészültem arra, mi vár rám: ha megosztom, hűtlen seggfej leszek. Ha nem osztom meg, akkor hazug, hűtlen seggfej. Jól nem fogok ebből kijönni, de most az egyszer volt bennem olyan erősen az érzés, hogy képes vagyok kiállni saját magamért, hogy ez nem zavart. Tudtam, hogy aki szeret, az megpróbál megérteni, aki pedig nem, annak akárhogy magyarázkodnék, úgyis csak elítélni akar, nem meghallgatni.

Jöttek természetesen a szitkozódó, gyűlölködő üzenetek, senki sem volt kíváncsi a történet teljes valójára. Én leszek az, aki tönkreteszem az életét, én fogom egyszemélyben elrontani az államvizsgáját, gerinctelen alak vagyok, aki mondvacsinált okokkal szakít, miközben félrelép. Érdekes módon hirtelen sokkal több ember okosabb volt a kapcsolatomat illetőleg, mint gondoltam volna. Ezekre nem reagáltam, csak annyit, hogy senkinek nem tartozom elszámolni valóval, illetve, hogy én korrekt voltam és lezártam időben mindent, jelezve minden problémámat. 
Egyetlenegyszer törtem meg. A sors iróniája, hogy természetesen egyik közeli ismerőse munkatársam, így a "mekkoraribancvagyúúristen" pillantásokkal napi szinten többször is találkozom. Egyszer telt be a pohár, és mentem ki a mosdóba sírni egyet, majd hamarabb haza is jöttem a munkából. Ez volt az egyetlen pillanat, de ezt követően meg is fogadtam, hogy ilyen soha többé nem lesz. 
A saját boldogságomért ki fogok állni, még akkor is, ha ezért vállalnom kell a tetteim következményeit. Én pedig hoztam olyan döntéseket, és belekezdtem egy olyan kapcsolatba, amibe nem feltétlen kellett volna, így vállalnom kell mindent, ami ezzel jár. De nem fogom magam utálni amiatt, amit érzek, mert úgy gondolom, hogy ha tudok végre boldog lenni, és őszintén, tiszteletteljesen elmondtam mindent, akkor nincs okom utálni magam. Ezért most már eljutottam oda, hogy felszegett fejjel tudom állni a pillantásokat, és  - ha kell - mosolyogva köszönök. Pont elégszer törtek már meg, pont elégszer hunyászkodtam már meg mások akarata miatt. Egy életre elég volt ebből. Még akkor is, ha emiatt sokan kiábrándulnak belőlem.

2016. május 28., szombat

#3



A szakítás utáni éjszakán az elmúlt hetek idegessége egyszerre jött ki rajtam komoly fizikai tüneteket produkálva, így valahogy a mosdóban kuporogva hajnali három felé arra gondoltam, hogy ha ezt túlélem, akkor sokkal erősebb leszek. Fél óra alvás után reggel összekapartam magam, és igyekeztem minden gondolatot kiűzni a fejemből. Célom csupán annyi volt, hogy mindig egyik lélegzetvételtől a másikig tartó időt éljem túl. A munka jót tett, az első önálló napom előtti utolsó nap volt, amikor valamilyen szinten el is döntötték, hogy érdemesek leszünk-e önálló munkára. Délután egyetemen volt vizsgám, megcsináltam azt is. Utána pedig folyamatos pörgésben tartottam magam, mert ha megálltam, nem bírtam elviselni a fájdalmat. Tudtam jól, hogy ez nem működik és nem lett volna értelme tovább húzni, inkább azzal volt a gond, hogy magamat okoltam. Államvizsga előtt szakítottam, amivel tisztában vagyok, milyen szintű szemétség, ugyanakkor azt is tudom, hogy felnőttek vagyunk, mindenki a saját életéért felelős, én sem mondhattam senkinek, hogy bocsi, nem tudok úgy teljesíteni, mert nem vagyok jól. 
Fájt, hogy megbántottam, hogy láttam, nem érti, mi történt, nem fogja még jó ideig meglátni, mi volt a probléma. Fájt, hogy tudom, a szülei iszonyat szar embernek hiszenk most. Fájt, hogy ott pózolok a családi fotókon, amikkel már akkor sem értettem egyet pontosan ilyen dolgokból kifolyólag. Fájt, hogy befogadtak, én meg összetörve adom vissza a fiukat. És fájt, hogy igaza lett nagyon sok embernek, tényleg összetörtem őt. Csak nem úgy, ahogy ők várták. Valójában minden történetnek két oldala van, én pedig tény, hogy meg sem próbáltam senkinek elmondani az én oldalamat, mert mentegetőzésnek hatott volna. Egyedül neki mondtam el mindent, le is írtam, de láttam, hogy nem értette és talán a mai napig nem érti. Tudom azt is, hogy milyen eleven haraggal beszélt az előző barátnőről, így tisztában vagyok vele, hogy jó ideig leszek terítéken. 

Szerdán hajnalban szakítottunk, pénteken barátnőmék felléptek a Helynekemben, és már hónapokkal ezelőtt megígértem neki, hogy megyek, így össze kellett szedni magam. Persze addig túl kellett esni a mostmár talán rutinná váló szakítottam-bejelentésen, mely a családban és a közeli barátokban talán nagyobb kárt okoz. Egyre növekvő számú elrontott kapcsolattal a hátam mögött sajnos sok kérdőjel bukkant fel bennem azzal kapcsolatosan, milyen ember is vagyok én valójában. 
Azonban péntek este már kicsit erősebben indultam neki az éjszakának. Egy barátnőm elhívott színházba, majd együtt elmentünk megnézni a fellépést, és végre kezdtem érezni a mellkasomban azt a halvány boldogságot. Kicsit olyan érzés ez, mintha sokáig lett volna víz alatt a fejem, majd egy-egy pillanatra kitörök és levegőhöz jutok. Úgy éreztem, hogy élek. Persze nem tartott sokáig az érzés, mert amint elkezdtem volna igazán felszabadultnak érezni magam, elég volt egy pillantás jobbra és két nem olyan kedves tekintettel találtam szemben magam. Nyilván túl kicsi a város ahhoz, hogy ismerősök nélkül megússzak egy estét, így voltbarát két legjobb barátja bámult engem, olyan "hogy mered ezek után jól érezni magad??" nézéssel. Koncert után barátnőmmel igen gyorsan léptünk le, sétáltunk, leültünk ismerőseihez, de igazából utána már csak paranoid módon nézelődtem, hogy merre vannak, mert nem szerettem volna egy kellemetlen beszélgetés részese lenni. Utána még hajnalig beszélgettünk nála és rengeteg dolgot át tudtunk beszélni, amit amúgy addig még senkivel nem beszéltem meg. Kicsit kezdtem azt érezni, hogy talán mégsem vagyok olyan rossz ember. 

A következő napok is úgy teltek, hogy rengeteg programot szerveztem magamnak és minden egyes alkalommal összefutottam a legjobb baráttal. Volt, hogy észrevett, volt, hogy gondoskodtam róla, hogy ne tudjon, de ott volt. Ennek ellenére szükségem volt végre kimozdulni. Annyi éven át mondtam azt a mellettem lévő emberek miatt, hogy "nem, bocsi, nem érek rá", csupán azért, mert nem szerettem volna, ha rosszul érzik magukat a kimaradásom miatt. Kész felüdülés volt igent mondani minden programra. Elvégre mi rossz történhet? Már nagyon jól tudom, mi történik, ha otthon maradok. Ideje hát felfedezni mi van akkor, ha mégis elmegyek. Maximum rájövök, hogy megérte volna otthon maradni. De ha már két jó dolgot össze tudok szedni egy estében/programban, megérte. Ebben a szellemben teltek a következő napjaim, illetve egyébként a szakítást megelőző egy hét is. 
Rájöttem, hogy imádom a spontán programokat, imádom, amikor nem tudom, mi vár rám, nem tudom merre megyek, csak úgy elindulok és kikötök valahol. És tetszett az is, hogy mindezt alkohol nélkül is képes voltam élvezni. Régebben azért is hagytam abba a nagy ivászatot, mert képtelen voltam alkohol nélkül boldog lenni. Nagyon kínosan ügyeltem rá, hogy semmit ne igyak, egyrészt azért, mert akkor még nem állt be az asztma diétám, másrészt pedig nem akartam megtörni a szokást. Jó volt rájönni, hogy elég érett vagyok már ahhoz, hogy képes legyek alkohol nélkül is boldog lenni, amióta pedig kiderült, hogy nem (csak) az asztmám miatt fulladok random módon, hanem alleriga miatt, amire egy szem allergiagyógyszer csodákra képes, és semmi problémám nincs, úgy érzem visszatérhetek majd lassan oda, hogy nem kell ilyen kínosan ügyelnem erre és belefér néha. Persze, ez 90%-ban elméleti alapon működik, mert akárhogy is nézzük, ha én este kiteszem a lakásból a lábamat, viszek autót, mert vagy magamat, vagy azokat, akikkel megyek, haza kell szálítani épségben. De már maga a gondolat is jó, hogy nem kell ennyire távol tartanom magam. Végre tudtam nevetni, spontán és boldog lenni, és közben nem éreztem bűntudatot. Kevésbé szofisztikált kifejezéssel élve úgy is mondhatnám, hogy azt a hatalmas karót, ami eddig a hátsómban volt, sikerült kihúzni. Élveztem, hogy nem akadályoz senki, hogy oda megyek, ahová szeretnék és nem kell rosszul éreznem magam, hogy a másik biztosan rettenetesen érzi magát. 


2016. május 27., péntek

#2

A másik blogon valahol ott hagytam abba a beszámolómat, hogy elkezdtem tanfolyamra járni. Illetve írtam többet is, de kínosan ügyeltem arra, hogy semmilyen apróság ne kezdjen el kiszivárogni. Utólag visszagondolva a lehető legjobb, ami történhetett velem az volt, hogy elkezdtem dolgozni. Kikerültem az egyetem gyerekes közegéből, felnőttek között vagyok, így minden előnytelen tulajdonságomat kezdem szépen lassan levetkőzni. Többek között rájöttem arra is, hogy nem vagyok félénk és zárkózott, csak egyszerűen az egyetemi légkör nem motivál annyira, hogy a komforzónám szélét megközelítsem, így évekig abban a tudatban éltem, hogy tudom, ki vagyok, majd most néhány nap leforgása alatt rájöttem, hogy nem. Valójában fogalmam sincs, ki vagyok. Minden nap egyre nehezebb helyzetben találtam magam, kihívások tömkelegével néztem farkasszemet és - magam sem tudom, hogy - de szépen lassan túltettem magam mindegyiken. Aztán jött a mély víz, a törvényszerűen undok kolléga, akihez aztán kellemetlenül közel kaptam asztalt az irodában, és eleinte napi többször is tudtomra adta, hogy mennyire nem kedvel engem, és már ezt sem veszem magamra. Vagy megszokott, vagy nem veszem észre a gyilkos pillantásokat, mert így, a negyedik ledolgozott hetem után már egyáltalán nem érzem magam feszélyezve. A feladatköröm is bővült, a legegyszerűbbtől most már eljutottunk oda, hogy mindent kezelnünk kell, így ténylegesen teljeskörű ügyintéző lettem. Oké, még egy erősen ügyetlen ügyintéző, de fejlődöm. Napjában többször is türelmetlenek, leordítanak, amit végképp nem veszek magamra, van olyan ügyfél, aki nem ordít, hanem inkább lenéző próbál lenni, így mind az emberekről, mind magamról nagyon sokat tanulok minden nap. A hatvan hívás tuti megvan, ami hatvan különböző embert jelent, így rendkívül élvezem. 
Azonban ez a változás amennyire jó volt, legalább annyira le is rombolta az életem egy jelentős részét. Ez pedig a párkapcsolatomra terjedt ki. Róla is írtam, igaz keveset. Nagyon idilli volt az egész, ami köztünk volt szeptembertől kezdve, de amint elkezdtem változni, alapjaiban omlott össze ez az idilli kép. Az utolsó hat hétben kétlábon járó "baj van!" felirattá váltam. De ne azt a szolid, kopott reklámtáblát képzeljétek el, hanem a képedbe villogó, szemedet kiégető neonfényes feliratot, ami mellett nem tudsz elmenni. Pontosan ilyen voltam. Hetente többször jeleztem, hogy baj van, üljünk le, beszéljük meg, de süket fülekre találtam. Ő nem érzi, hogy baj lenne, ez bizonyára csak az én egyéni problémám, oldjam meg. Szerinte nem változtam, nem is érti, mit akarok, nem is érti, miért mondom azt, amit. A hat hétből három hétre pedig teljesen egyedül mradtam. Közben vizsgáztam, tanultam, munkahelyen helytálltam, éjjel nem aludtam, és cefettül éreztem magam. Aztán jött az egymást gyilkolós időszak, amikor már csak bántottuk egymást folyamatosan. Hiába mondtam, hogy el kéne gondolkodni, meddig mehet ez így tovább, mert most már csak a legroszabbat hozzuk ki egymásból. 
Nem azért titkosítottam le a blogot, hogy róla rosszakat mondjak, ezt előre leszögezem. Tisztelem őt, kivételesen értékes embernek tartom továbbra is - csak egyszerűen köztünk nem működik. 
Aztán egy este a legjobb barátnője, vagyis pontosabban a legjobb barátjának a barátnője rám írt, hogy most azonnal csináljak valamit, mert nem bírja nézni, hogy ennyit szenved. Akkor jöttem rá, hogy ő vele mindent megbeszélt, minden apró részletet, mindvégig. Amíg velem nem beszélt, amíg én csak a "nem értelek, biztos veled van a probléma" közhelyeket kaptam, addig vele mindent kitárgyalt. Nem baj, legalább valakivel sikerült megoldania a kettőnk problémáját. 
Így történt, hogy egy nagyon kellemetlen, éjszakai facebookos szakításon lettünk túl az ötödik hónapfordulónkon. Másnap pedig olyan vizsgát tettem le, amitől függött a munkaviszonyom.

#1

Idejét sem tudom már, mikor volt lehetőségem tiszta lappal indulni. Pedig ez az, amire most a legnagyobb szükségem van. Azért is, mert a blogolás számomra mindig egyet jelentett a kitárulkozással és ezáltal terápiás célt is szolgált. Aztán persze minél több ember olvas, vagyis, minél több olyan ember olvas, aki a való életben is ismer, egyre kevesebb információt árulok el, míg a végén már szinte semmit sem szeretnék mondani. 

Ez nem egy másik blog lesz, mert ha bármikor is folytatom az írást, akkor azt mindenképp ott fogom megtenni, ebből következően itt nem kell majd az ott megszokott/kialakult/elvárható rendszerre számítani. Ez kizárólag személyes jellegű bejegyzésekkel, képekkel, rövid videókkal lesz megtöltve, illetve gondolatokkal, eszmefuttatásokkal, amiket nem szeretném, ha mindenki látna. Így, hogy tudom kik olvasnak, kicsit könnyebb lesz. Nem mintha bármi miatt titkolóznom kellene, nem erről van szó, csak nem szeretném feleslegesen bonyolítani az életemet. 

Az elmúlt hetek elég érdekesen alakultak, és igyekszem majd elmesélni mindent. Egyrészt szükségem is van arra, hogy mindezt kiadjam, másrészt pedig - bármennyire is nem úgy fog tűnni - életem egyik legboldogabb szakaszáról van szó, amit szeretnék évek múlva visszaidézhető formában dokumentálni.