2019. február 8., péntek

107

Heti beszámoló írását terveztem, aztán átgondoltam az elmúlt napokat és rájöttem, hogy ez a hét annyira bedarált és kimerített, hogy nem igazán volt sikerélményem, úgyogy eltekintünk most ettől a dologtól és elegánsan átugorjuk. Majd jövő héten hátha jobb lesz. 
Panaszkodni igazából semmi okom, mert tulajdonképpen katasztrofális dolgok nem történtek, csak az emberi rosszindulat millió árnyalatával találkoztam minduntalan, és még mindig csak megütközni tudok rajta; illetve 2019 meglepett engem egy véget érni nem akaró pechszériával. Még nem döntöttem el, hogy az élet ezzel azt akarja mutatni, hogy engedjek el mindent és majd lesz valahogy, ne húzzam fel magam azon, hogy tulajdonképpen nem jön össze semmi, vagy valami másabb jelentést tulajdonítsak inkább neki. A nap végén általában azért rájövök, hogy megvan mindenem, ami igazán fontos, és az apró bosszúságok eltörpülnek ezek mellett. 

Megcsináltam viszont életem első, igazán szakmába vágó továbbképzését, most már van papírom arról, hogy kinesiotape-et használhatok. Azért ilyen a megfogalmazás, mert ez még messze nem jelenti azt, hogy tökéletesen tudok ragasztani, hiszen ez is egy olyan dolog, amit gyakorolni kell. Nagy butaságokat azért nem csinálok, úgyhogy ismerősi körömet most ezzel örvendeztetem, és ragasztok mindenkit, meg magamat is - már ahol elérem az adott részemet. Kegyetlen állapotban van a kezem, most már nem csak a fájós ízületemmel van probléma, hanem szépen végiggyulladt a csuklóm, a kézközépcsontok környéke, és az alkar lágyrészei, egészen a könyökömig, szépen körben. A tape viszont segít abban, hogy gyógyszer és gyógyszeres krém mellett nyugodtan aludjak. Ez a szentháromság játszott a héten, hogy tudjak dolgozni. (És ezen mindenki meg szokott ütközni, mert azt hiszik, nem kell a kezem a szakmámhoz: én személy szerint heglazításhoz, manuális ellenállás adáshoz, és lágyrészek lazításához - pl. nyaki gerinc mobilizáció, és az ott található feszes izmok lazításához - használom a kezemet, naponta legalább hatszor. Aztán ugye amit jelenleg én csinálok, nagyon kezdő dolog, az igazán profik még millió manuális technikát alkalmaznak.) 


Ez a továbbképzés egyébként most visszaadta a motivációmat és a lendületemet, mert nagyon kezdtem már belesüppedni kicsit a komfortzónámba, vagy legalábbis nem volt bennem annyira égető a vágy a fejlődésre. Már be is fizettem amúgy a következőre, és alig várom, hogy aztán még egy újabbra tudjak menni. 

Viszont mivel  hétvégi pihenés kiesett, ezért ez a hét már nagyon szenvedős volt. Hiába kezdtem új könyvbe, ami érdekel is, 3 (!) oldalt sikerült olvasnom. Tegnap ahogy hazaértünk Z.-vel este a bevásárlásból, ledőltem kicsit az ágyra, és abban a pillanatban el is aludhattam, mert háromnegyed órával később volt, mire kinyitottam a szememet. És Limonádé a hátamon feküdt és a fülemet nyalogatta, mert szerinte ez ideális elfoglaltság, amíg alszom. 

Van az úgy, hogy nem akar semmi sem olajozottan menni, és mindenért küszködni kell, közben meg az ember legszívesebben elbőgné magát tehetetlenségében, de talán pont az ilyen időszakok eredményei lesznek majd a legbecsesebbek. Vagy legalábbis én próbálom így nézni. 

Nem is nagyon várok el most magamtól semmit, tényleg csak ki szeretném magam pihenni a hétvégén. Limoval meg pár profik vagyunk az alvásban. 


2019. január 31., csütörtök

106



Azt hiszem, abszolút kivártam az utolsó pillanatot ezzel a tervezgetéssel, de nem is bánom, mert milliószor újragondoltam mindent, mire megszületett a jelenlegi elképzelésem. Nem lett volna jó elhamarkodni ezt az egészet, mert csak most váltam elégedetté az előttem álló hónap tervével. 

Kezdtem azzal, hogy sorra vettem, számomra  a mozgás mit jelent: 

  • maga a szó (milyen tevékenységre asszociálok a hallatán)
  • átvitt értelemben mit jelent
  • milyen érzések fűződnek hozzá
  • mi hiányzik jelenleg ebben a témakörben az életemből


Arra is rájöttem, hogy a január témája annyira kézenfekvő volt, és annyit lehetett róla beszélni, beszámolni, hogy lehet nagy visszaesésnek fog tűnni majd a kötkező hónapok ködös fogalmazása, szűkszavúsága. Mostantól ugyanis egyre több olyan téma fog következni, aminek része egy elég komoly belső munka, amit értelemszerűen nem fogok teljes részletességében megosztani itt, csak utalni fogok rá. 

Mikor végigértem, és megtudtam, számomra mit is jelent ez az egész témakör, konkrét célokat állítottam fel. 

Számomra a mozgás csúcsát olyasfajta mozgás jelenti, ami már-már szinte művészi, teljes testsúlyt használ, instabil helyzeteken át, nem megszakítva, egyik helyzetből átívelve a következőbe. Erről igazából ordít, hogy hozzám a jóga, és ahhoz hasonló mozgásformák állnak közel, és szakmai szemmel is zseniálisnak tartom ezeket. Az ashtanga jóga első szériája ezért abszolút szerelem. Ebből született meg az első célom. Nem fog átütő eredménnyel járni, mert ahhoz kevés, de valahol el kell kezdeni.


  • heti hat napon jógázni legalább húsz percet


Ebből következően olyan izomzatot kellene alakítani, ami bírja majd a jógával járó terhelést, ugyanis egyből nem tudok nekivágni, hiszen még egy normális fekvőtámaszt sem tudok megcsinálni. Éppen ezért úgy állok kicsit magamhoz, ahogy egy átlag beteghez állnék, aki általános erősítés miatt fordul hozzám. Ezáltal kizárom a saját önsajnálatomból adódó szubjektivitást, és normális edzéstervet állítok magamnak össze. Ezt meg "csak" követni kell. Megvan a célom, hó végére el szeretném érni. 
Nyilván ez majd menet közben fog még alakulni, körvonazalódni, de csak magamat tudom ismételni: valahol el kell kezdeni. Azaz a következő cél: 


  • megerősödni 



A mozgás azonban nem csak magát a testmozgást jelenti, hanem ha jobban mögé nézek, akkor meglátom, mennyire fontos számomra, hogy mozgásban legyen az életem. Nem szeretem, és nem is tartom jónak, ha az életemnek vannak olyan területei, amelyek változatlanok, nem haladnak, nem újulnak meg, azaz állóvízként funkcionálnak. Az én életszemléletem szerint az ilyen állóvizek csak arra jók, hogy rothadás induljon meg bennük. Sorra vettem, hogy jelenleg az életem mely területeit érzem annak, és ötleteltem, mit tudnék tenni a változás érdekében. Harmadik, egyben utolsó célom a hónapra: 


  • az életem állóvizeit felfrissíteni


Természetesen amit januárban elkezdtem, azt még pluszban folytatni szeretném, hogy ne vesszen kárba a sok munka. 

Kidobom a szemétbe ezt a nagyon hosszú, nagyon nehéz, és nagyon fárasztó hetet, és holnap felvéve a makacsságomból adódó csakazértis mentalitást, újult erővel vágok neki a februárnak. Mert attól, hogy a környezetem ki van égve, nekem még nem kell ezt éreznem. Maradok a heti beszámolóknál, ebben a hónapban most a péntekek lesznek majd a fordulók, ilyenkor érdemes bejegyzést keresgélni. :) 


2019. január 27., vasárnap

105

THE SLOW LIFE PROJECT 
CHAPTER I. 
SUMMARY


Amikor tervezgettem ezt az egészet, igazából csak reméltem, hogy ha már ennyit készülök rá, akkor lesz majd eredménye. (Előtte ugye majdnem egy héten át minden este a füzetet írogattam, díszítgettem, amiben vezettem a napokat.) Nem gondoltam volna, hogy ennyi minden fog történni. Ráálltam arra, hogy csak kevés konkrét tervem volt, de szabadjára engedtem a fantáziámat, és olyan dolgok is eszembe jutottak menet közben, amik bár kapcsolódtak a témakörhöz, mégsem volt annyira kézenfekvő. De nem is akarom húzni szövegeléssel az időt, hiszen minden héten volt bejegyzés, ott bővebben kifejtettem mindent, itt csak vázlatosan össze akarom írni, mi minden történt az elmúlt hetekben. 

Az eredeti céljaim a következők voltak: 

  • munkahelyi ebédszünet: pompás dolog, tartom magam hozzá, amikor csak tudom, az esetek 90%-ában van pár nyugodt percem 
  • heti kajaterv, heti bevásárlás: ez is működik, egyre olajozottabban, sokat ügyesedtünk a menü összeállításában és a bevásárlólista leegyszerűsítésében, ezzel időt és pénzt megspórolva
  • leszokni arról, hogy étkezés közben mást is csinálok: haha, hát ez nem jött össze. viszont, legalább nem telefonoztam, hanem általam ismert sorozat ment a háttérben, azaz figyeltem az ételre is. Nem tudom, nekem valahogy így teljes a kikapcsolódás. Viszont erre figyelni fogok, mert valóban sokkal jobban telít az étel, ha csak arra figyelek.
  • általam meghatározott ételeket négy héten át kerülni: nos, ez sem jött be. Ellenben büszkén kijelenthetem, hogy ezeknek a bizonyos ételeknek most már nyoma sincs a lakásban, mindent lecseréltem. Ami meg esetleg még maradt, olyan helyre tettem, ahonnan lusta vagyok levenni. Úgyhogy végeredményben mégiscsak elértem valamit, mert szépen lassan iktattam ki mindent. 
  • átgondolni, hogyan tudnék kevesebb szemetet termelni: ez még a jövőben kigondolandó. Azt hiszem ezen a téren annyi eredményem volt, hogy lomtalanításkor amit tudtam, odaadtam olyannak, aki tudja használni, illetve bevásárláshoz minden alkalommal vittem magammal szatyrot. 


Ezeken felül további történések: 

  • átalakítottam az étkező-sarkot, azóta nincs késztetésem becipelni a kaját a szobába, vagy a gép előtt enni, ami számomra elég nagy lépés. Ebből következik ugyanis az is, hogy filmezés, sorozatozás, esti olvasás közben sincs már nasi, mert kaját nem viszek be, az étkezőben lévő pad meg szerencsére nem annyira kényelmes, hogy órákat ücsörögjek ott.
  • lomtalanítottam, rend és tisztaság van mindenütt, nagyon könnyen átlátok mindent, sokkal egyszerűbb így
  • átalakítottam az éléskamrát, üveges megoldás mellett döntöttem, és azóta is imádom. Nem csak esztétikus és higiénikus, hanem továbbra is kényszert érzek, hogy egészséges cuccokkal töltsem meg. 
  • több alapanyagot is lecseréltem, barátkozóban vagyok az étcsokival, eritrittel, teljes kiőrlésű tönköly tésztákkal és a kendermag fehérjével. 
  • végére hagytam a legjobbat: az állandó kapkodásom csillapodóban van. Dolgozni kell még rajta, de most már egyre többször érzem, hogy a jelenben tudom tartani magam, nem akarok előre rohanni, átugrani napokat, heteket, hanem tudok figyelni pontosan arra, ami akkor történik. Emiatt kezdtem bele ebbe az egészbe. 



Hogyan tovább? Nincs a hónapok témáját illetően konkrét beosztásom, nagyon bevált nekem januárban az, hogy amint egy kisebb projekt végéhez közeledtem, egyből felbukkant a fejemben a következő lépés. Szóval rábíztam magam most is erre, és úgy voltam vele, hogy majd így, a hónap végére bizonyára körvonalazódni fog bennem, mit is szeretnék. Így is történt. 

A február témája: mozgás. 

Sok gondolat kavarog bennem ezzel kapcsolatosan, de nekiülök majd, lesz mind-map és brainstorming, meg engem ismerve lista is, és konkretizálom még jobban a dolgot. 


Szokásomhoz híven: majd jelentkezem. :) 

2019. január 26., szombat

104

Van, amikor nem a tervek szerint alakulnak a dolgok.

THE SLOW LIFE PROJECT
CHAPTER I.
PART 4. 

Az előző részt azzal zártam le, hogy úgy érzem, ez a hét több kihívást fog tartogatni, és magam is kíváncsi vagyok, mit hozok majd ki belőle. Akkor még nem is sejtettem, mennyire igazam volt, persze nem így gondoltam én azt a kijelentést. Az influenza a héten padlóra tett, nem volt semmi erőm, sem étvágyam, ami megnehezítette a dolgokat, de ennek ellenére valamelyik nap nekiálltam és főztem, ami számomra nagy áttörés. 
Régebben ugyanis nem törtem volna magam, hogy tápláló étel jusson a szervezetembe, hanem valószínűleg a hiányzó kalóriákat silányabb formában vettem volna magamhoz. Úgyhogy ez az első eredmény ezen a héten. 

A második az, hogy a hét végéhez közeledve egyre inkább azt éreztem, egészségesebb alapanyagokból akarok dolgozni a jövőben. Lehet, csak eltelt vele a szervezetem, nem tudom, de a búza/durum tésztáktól mostanában romlik a légzésem, és ez menetrendszerűen minden egyes alkalommal bekövetkezik. Ezért is szereztem be tönköly teljes kiőrlésű tésztát magamnak, sima tönkölytésztát pedig Z.-nek. Táplálóbb, ugyan drágább, de nem ez a (havi szinten) párszáz forint fog minket csődbe vinni. Hosszas olvasgatás, keresgélés után eldöntöttem, kipróbálom az eritritet is, mert a magas cukortartalmú ételek is nehézlégzést produkálnak nálam, és bár nem szimpatizálok a cukorhelyettesítőkkel, talán ez az egyetlen, ami jónak tűnt. Annyira nem indult a jól a kapcsolatunk, mert sokkal intenzívebb ízre számítottam, de hátha megszeretem majd. 

Ha már ennyire megreformáltam a dolgot, akkor szétnéztem a növényi fehérjék között is, hogy milyen lehetőségek vannak most. Nagyjából két éve nem vagyok már vegetáriánus, de azóta is látványosan több alternatíva van, mint annak idején volt. Vettem kendermag fehérjét, amit majd a zabkásámba fogok keverni, és ha számításaim nem csalnak, akkor ezzel a reggeli zabkásám 14g fehérjét tartalmaz majd (amennyiben 50g zabról készítem és 20g-ot keverek hozzá), ami egy nagyon szép mennyiség. (Egy adag kb. 60 g, sütőzacskóban sült csirkemellben a kalóriabázis adatai szerint 16 g fehérje van.) 
Egyébként még továbbra is nehéz a marketingszövegek közül kiszűrni a valódi tényeket, mert számtalan egyéb lehetőséget csak hosszas böngészés után tudtam kiszűrni. És még így sem találtam sok esetben normális, leellenőrizhető adatot/állítást. Biztosan millió kutatás született a reformétkezés témában, akkor miért nem lehet olyan cikkeket írni, amiben állítanak valamit, és lehivatkozzák, honnan vették ezt? Mert az az igazság, hogy én most már csak akkor vagyok hajlandó valóságnak felfogni valamit, ha legalább két-három, egymástól független kutatás eredménynek hozta ki. Mint ahogy a mostani étkezésemet is azon irányelvek alapján alakítom ki, amely emberek ezreinek mérhető mértékben bevált (2-es típusú cukorbetegség megelőzése témában).  

Végül pedig az édességekkel való örökös, meddő harcomnak kívánok véget vetni a magas kakaótartalmú étcsoki bevezetésével, ami levált minden egyéb édességet. Egyelőre a buksim úgy tűnik, megfontolandó kompromisszumnak tartja ezt, hiszen nincs is kivonva minden édesség, viszont nem is jelent veszélyt, mert egy kockánál többet nem bírok megenni belőle. Nagyjából egy hónap átállási időre biztosan szükségem lesz, anno a kávét sem tudtam elképzelni tej és cukor nélkül, most pedig már azokkal nem menne, annyira megszerettem a jellegzetes ízét. Majd a következő hónapok végén úgyis vissza fogok térni erre a témára, beszámolok erről is. 

Érdekes, hogy pont így a hónap végére jutottam el odáig, hogy ténylegesen változtattam az étrendemen, de úgy tűnik, hogy kellett ehhez az elmúlt három hét, hiszen most már nem nyűgként élem meg, hanem tényleges igény épült ki bennem az egészséges megoldásokra. 



Lesz még egy hónapösszefoglaló is, amiben felfedem az izgi, életformáló utazásom következő állomását. Nem számoltam azzal, hogy ténylegesen élvezni fogom ezt az egészet, de komolyan megszerettem. Legalább enyhítette kicsit a január szopásáradatát. 

2019. január 22., kedd

103

Milyen ironikus már, hogy a legutóbbi bejegyzésben még arról írtam, hogy minden rendben van és minden mennyire jó, tegnap pedig már a háziorvosnál vártam a soromra, mert olyan kifejezett végtagfájdalmam van, hogy nem bírok létezni. De komolyan, ilyennel még nem találkoztam, a könyökömnél mintha szét akarna szakadni a karom, alig bírok bármit megfogni, a combom annyira fáj, mintha szétedzettem volna magam, a térdem meg igazából csak alig akar megtartani. Sem láz, sem nátha, az orvos szerint a torkom is csúnyán gyulladt, de én még azt sem érzem. 
Bezsebeltem az influenzát, és jövőre komolyan fontolóra fogom venni az oltást, mert nagyon nagy dózisban kapom a munkám miatt a fertőzést. 

Vannak azok a típusú emberek, akik egyszer elköhögik magukat, és mindent abbahagynak, egyből bevágódnak az ágyba, és ők "betegek". Nos, én nem is néztem le eddig ezeket az embereket, de úgy voltam vele, hogy azért én keményebb vagyok ennél, járok szépen dolgozni, délutánonként kúrálom magam, és majd lábom kihordom. Mi lett a vége? Másfél heti szenvedés után egy hétre kivontam magam a forgalomból, és tényleg csak feküdni bírok. Azt hiszem, legközelebb inkább az első tüneteknél komolyan kéne venni a pihenést, és akkor már túl is lennék az egészen. 
Tegnap betáraztam zacskós levesből, mert kizárt dolog, hogy főzzek, nagyjából vízmelegítésre futja majd az erőmből. 

Kapott amúgy Limo pulcsit, mert benti kutya, és nem növesztett téli bundát, és megelégeltem, hogy reszketve közlekedik reggelente. Van azért sikerünk az utcán, a lakosság jelentős része nem tud mit kezdeni ezzel a jelenséggel, én meg úgy vagyok vele, hogy nem érdekel. Itt azért is megszóltak, hogy lakásban tartunk egy "ekkora" kutyát (nem értem, mintha egy kisebbet nem kéne ugyanúgy sétáltatni/mozgatni...). Ő odáig van érte, le sem akarja magáról szedni, de csak -5 °C alatt adom rá.



Ja, és megszűnt a netflix előfizetésem is, és nem is tudom, hogy szeretném-e megújítani. Vagy csak velem csinálja azt, hogy megnézek valamit, amit aztán újra előkeresnék, és konkrétan nem találom meg, csak hasonlókat ajánl fel? Szilveszterkor egy tök aranyos animációs filmet néztem, amit aztán mutattam volna Z.-nek és akkor már nem volt fent. Szóval, továbbra is se veled - se nélküled kapcsolatban vagyunk. 

2019. január 20., vasárnap

102

Ha ezt olvassátok, az azt jelenti, hogy szegény laptopom főnixként feltámadt hamvaiból, és kicsikart magából még egy bejegyzést.


THE SLOW LIFE PROJECT
CHAPTER I.
PART 3. 



Ezen a héten jött el az az élethelyzet, ami miatt indítottam ezt az egész projektet: helyettesítettem, felborult az egész napirendem, tombol az influenza és a hányóshasmenős vírus, az én kezemből meg csúszik ki szépen minden. 


De kezdjük az elején: 

Kolléganőm szabadságra ment, ami azt jelenti, hogy alapvetően a legforgalmasabb órákban ketten visszük a járóbeteg ellátást, így ha ő nem jön, akkor az egész napi betegforgalom 80%-át én bonyolítom le. Kapok amúgy segítséget a többiektől, de ők is csak lehetőségeikhez mérten tudnak lejönni hozzám, mert megvan mindenkinek a dolga. Ez lényegében azt jelenti, hogy pisilni is úgy rohanok ki, hogy adok gyakorlatot a betegeknek és futólépésben közlekedem, mert nincs egy perc pihenőm sem. Aztán valahogy mindig sikerül megcsinálni mindent, de egy-egy nap ilyenkor egy hétnek tűnik. 

Január van, szokásosan tiszteletét teszi az influenza, és az itt rendkívül kedvelt hányóshasmenős vírus városszinten, amivel valami miatt az én szervezetem indokolatlan mértékben szimpatizál. Ha esetleg volt pár percem kiszaladni a folyosó végére kávéért, nem volt olyan alkalom, hogy ne köhögött volna telibe valaki. Néha már bennem volt, hogy visszalépek, esetleg lehányni nem akar-e, mert ezek után már csak ez lenne a következő lépés. (Itt, Borsodban amúgy egész megyés jelenség ez: nem igazán szereti a lakosság zavarbaejtően nagy százaléka köhögés közben a szája elé tenni a kezét.) Ennek ellenére amúgy megúsztam a dolgot egy pénteki gyenge lázzal és könnyed reggeli-viszontlátással. Azóta semmi, úgyhogy holnap lelkesen vágok neki az újabb helyettesítős hétnek. 

Ebből a két fentebb említett dologból pedig következik, hogy elfogy az energiám, felborul a napi rutinom, nem jut időm mindenre, amire szeretném. A délutánjaim javarésze fekvéssel és rendkívüli mértékű önsajnálattal telt, mert cefettül éreztem magam. Irtó könnyű belekerülni egy rossz körforgásba - és eddig kivétel nélkül minden alkalommal bele is kerültem - ami abból áll, hogy az embernek nincs ereje, ezért olyan kaját eszik, ami nem jár sok melóval (ez általában valami szemét, ami otthon van, vagy elérhető közelségben), de ettől csak még kevesebb ereje lesz, amit még több szeméttel igyekszik kompenzálni, és az egész körforgás egy egyre szűkülő spirál, aminek nálam eddig mindig csak egyetlenegy vége volt: betegség. Úgy gondoltam, hogy ha odafigyelek jobban az étkezésemre, akkor megtalálom a módját, hogyan tudnám ezt elkerülni.

Nos... egyelőre még nincs megoldás, viszont sokkal gyorsaban zökkentem vissza a normális kerékvágásba, és sokkal hamarabb vettem észre, hogy már megint mit csinálok. Sovány vigasz, de már ez is valami a semmihez képest. A következő héten pedig lehetőségem lesz még jobban odafigyelni. Mivel ezen a területen béna vagyok, ezért most nekem elég az is, ha kis lépésekben, haladok, a lényeg, hogy ne álljak meg, vagy menjek hátrafelé. 

A héten egyébként kiselejteztem a nem hordott/nem kedvelt/elnyűtt ruháimat is, és nagyon szépen összehajtogattam a többit, ezáltal tisztán látom, hogy mire van szükgésem, és szépen lassan, minden hónapban tudok majd venni valamit. Ez számomra óriási lépés, mert bár áhítozom a nagyon kevés, de annál jobb minőségű darabokból álló ruhatárra, eddig fogalmam sem volt, hogyan kellene belekezdeni. 

A lakás most romokban, mert ma jön a csinos, új kanapénk, és egy lakberendezős programmal modellezve a szobánkat rájöttem, hogy ahová akartuk tenni, az pompás hely, csak éppen az ajtót nem fogjuk tudni használni tőle, mert eltévesztettük a kimérést. (Na jó, valójában annyira beleszerettünk, hogy - ha jól emlékszem - meg sem néztük a méreteit, mert úgy voltunk vele, hogy megoldjuk, de nekünk ez KELL.) Egyébként sokkal nehezebb manapság normális kanapét venni, mint az ember elsőre gondolná. Nagyon hálás vagyok azoknak, akik ezt a programot csinálták, mert így nem kellett ténylegesen eltologatni a bútorokat, hanem megadtam a méreteket, és megnéztem virtuálisan, hogyan nézne ki minden. Ezt egyébként tegnap este tízig csináltam. Ha bárkinek szüksége lenne rá, itt található ez a csoda. 


Az átlagosnál kicsit nagyobb kihívást fog jelenteni számomra a következő hét, na de kell ilyen is. Meglátjuk, mire jutok.