2019. október 19., szombat

139




Mostanában ez az én fejszellőztető helyem. Annyi mindenről szeretnék írni, olyan sok dologról jó lenne mesélni, de nem igazán merek publikusan. Lenne értelme emiatt zárttá tenni a blogot? Többször és bátrabban írnék? 

Nagyon efelé hajlok, ha valaki szeretne meghívót, jelezze. :) 

2019. október 6., vasárnap

137

Mostanában sokat tűnődöm azon, mi lehet az oka annak, hogy egyes szokások megragadnak az életemben, másokat pedig elhagyok abban a pillanatban, hogy a figyelmemet másfelé fordítom. Pedig mindig ugyanazzal a módszerrel vezetem be őket az életembe, és mindegyiket okkal teszem, azaz hasznos lenne, és szükség van rá az életemben. Ahogy telnek a hetek, melyek hónapokká sűrűsödnek, egyre többször merül fel bennem ez a dolog, hiszen a slow life project végéhez közeledem. Még van majdnem három teljes hónapom arra, hogy letisztázzam az egészet, és esetlegesen még javítsak a dolgaimon, amelyeket év elején célul tűztem ki. 
Szeptemberben amúgy az volt a célom, hogy kiálljak a saját véleményem mellett, és ne csináljak meg dolgokat csak azért, mert nem merek nemet mondani másoknak. Ez olyan jól sikerült, hogy egészen nagy balhékból jöttem ki boldogan és elégedettem, mert úgy éreztem, tonnás súlyt vettem le a vállamról, és azóta is szárnyalok. Megtanultam nem csak nemet mondani, hanem lesz*rni ennek következményeit - mármint azt, hogy mások ezért mit gondolnak rólam. 
Egészen nyílt, egészen aljas támadásokat is teljes lelki nyugalommal tudtam kezelni, mert most ténylegesen meg is értettem azt, amit eddig csak elméleti síkon ismételgettem magamnak hasonló helyzetben: az, hogy más mit gondol rólam, nem tesz engem rosszabb emberré. Sőt, igazából fizikailag én ezt sosem fogom megérezni. Az, hogy más esetleg mit gondol rólam munkahelyen, az sem a szakmai tudásomat, sem a munkám minőségét nem fogja rontani. (Ó igen, továbbra is futjuk a szokásos köröket, valakinek nagyon szimpatikus az állásom.) Az egészséges versengés számomra motiváló, ez bizonyos szintig. Azon felül már egyre gyakrabban sikerül felülemelkednem a helyzeten és észrevenni, hogy ez más életében egyfajta kompenzáció lehet, míg én igazából boldog vagyok úgy, ahogy vagyok. Nem tökéletes, és nem is minden téren elégedett, de pont annyira boldog, hogy ne kelljen ilyen játszmákban részt vennem. Igazából ez az egész szeptemberre érvényes volt, és minél inkább rájövök, hogy végre nem szorongással tekintek erre a helyzetre, annál inkább boldogabb vagyok, és érzem, hogy végre túlléptem ezen az egész két éve húzódó szaron. 
Közben folyamatosan a stressz-étkezés-asztma témakörét járom körbe, ami ha valódi talajon történne, már kész kis gödröt tapostam volna köré, annyiszor próbáltam már megoldást keríteni rá. Úgy tűnik, hogy így az év végéhez közeledve talán sikerült ezt is egy egészen más nézőpontból szemlélni, ami működik. Legalábbis nagyon bíztató az, ahogyan az elmúlt hetekben reagáltam rá mind testileg mind lelkileg. A dolog nyitja meg igazából csak egy nagyon primitív relaxációs gyakorlat volt, aminek keretein belül napjában többször megerősítem magamban, hogy tök jó a saját testemben létezni. 
És ez nagyon szomorú, ha onnan nézzük, hogy ezt meg kell erősítenem, és erre rá kell döbbennem, de szeretem inkább úgy nézni ezt a témát, hogy tök jó, hogy végre érzem és gyakorlom ezt a dolgot, és tényleges eredmények is vannak. Sokkal több alkotó munkát végzek mind írás, rajzolás, festés terén, sokkal jobban ki tudom fejezni magam, az asztmám a kezdődő szmogos időszak ellenére nagyon-nagyon jó szinten van, és azt étkezés terén sem kellett drasztikus megoldáshoz nyúlnom. Egyszerűen csak olyan ételeket kívánok, amik jók nekem, és ha olyat eszem, ami kevésbé, azt egyből érzem is. Persze várjunk még meg pár PMS-t, amikor a hormonrendszerem betolja a végelenített éhezés illúzióját, de az elmúlt hetekben sokkal  fenntarthatóbban és egészségesebben étkeztem, mint amikor nagyon rá voltam fagyva a témára. 
Szóval most valahogy úgy tűnik, hogy kezd beérni ez az egész eddigi éves projekt, a sok hasztalannak, túlzásnak és feleslegesnek tűnő próbálkozással, amelyeknek sokszor én sem láttam a pontos okát és célját. 

2019. szeptember 14., szombat

136

Sokkal hosszabbra nyúlt ez a csend, mint terveztem. Sokkal kevesebb a mondanivalóm, mint terveztem. Sokkal több a belső feszültség, mint terveztem.
Igazából nem történt sok minden, életem egyik meghatározó része, hogy munka téren periodikusan a kiégés határára sodrom magam, mert mindig azt hiszem, állami szektorban lehet minőségi és a betegnek jó munkát végezni, aztán mindig bedarál a futószalag és mások kiégése, majd mindig rájövök, hogy nem feltétlen ezt akartam, aztán mindig megnyugtatom magam, kieszelem az éppen soron következő betűjelű tervet, és nekivágok újra, mert egyelőre még muszáj ezt hajtani. Muszáj ezt hajtani? Mert nincs más lehetőségem. Nincs más lehetőségem? Ezt akarom csinálni mindig? Cikáznak a fejemben a kérdések, a világ összes pénzét el tudnám költeni továbbtanulásra (már az is megvan, hogy jövőre mire költöm el nagyjából majdnem minden szabad pénzemet..), annyi ötletem és tervem lenne, és ezekből egy hangyalábujjnyit sem tudok megvalósítani egyelőre. Igazából abban sem vagyok biztos, hogy valóban nincs lehetőségem, sokkal inkább tartom valószínűnek azt, hogy a látóköröm annyira beszűkült, hogy csak azt hiszem, hogy ennek így kell maradnia. Látókör bővítésre ezért külön területen kezdtem el tanulni és gazdagítani az ismereteimet. Közben igyekszem sportolni, hiszen jön a ködösebb, rosszabb idő hamarosan, és a tüdőmet fel kell készíteni rá. Továbbra is kész szenvedés Lunának időt találni a mindennapjaimban, holott azt érzem, hogy most ez lenne a legfontosabb és minden más csak utána kellene, hogy jöjjön. Igazából néha bennem van az érzés, hogy most úgy mindent itt tudnék hagyni, és pár napig csak az állataim társaságában lennék.

Persze annyira nem tragikus a dolog, mert olyan változások zajlanak le bennem, amelyek ingerküszöbét ezek nélkül szerintem sosem értem volna el, és tudom, hogy hasznosak számomra. Csak ez most egy olyan helyzet, amit nekem kell megoldani, mert - és ez a kellemetlenebb része - magamnak okoztam. Néha egyszerűbb lenne külső tényezőre fogni, de nem, ez teljes mértékben én voltam: a maximalizmusom, a folyamatos elégedetlenkedésem és magasabbra törésem. Ezek jók, csak az élethelyzet nem az, amire rá akartam húzni. Majd eljön az az idő is, amikor kiélhetem a magam pörgését, és valóra válthatom minden tervemet, de egyelőre most még túl apró vagyok ehhez szakmailag.

Viszont az elmúlt hetek minden idegeskedése, minden egyes álmatlan, éjszakai plafonbámulós perc, minden tehetetlenségtől fortyogó, hosszan kifújt levegő közelebb vitt ahhoz, hogy le tudjak sz*rni dolgokat. Tudjak nemet mondani, határokat húzni, a szokásos beleegyezés helyett elmondani a véleményemet, netán kiállni magamért érvekkel alátámasztva. És ahogy elkezdtem ezeket lebontogatni, a sok "persze, nem gond" és "majd én megcsinálom, belefér" meg "nem tudunk mit tenni, el kell nézni ezt neki" alatt megtaláltam önmagamat. Azt az önmagamat, amit lehet sokan nem ismernek - éppen ezért nem is kedvelnek, viszont nekem nagyon hiányzott. Kezdem lassacskán újra érezni magamban az erőt a határok kijelölésére - mert lesz*rni dolgokat nem is olyan egyszerű: sok-sok olyan embernek kell nemet mondani, aki ezt nem ismeri, mert természetesnek veszi, hogy igent mondasz neki. Sok-sok konfliktussal jár, és sok-sok határokra mutogatással, "idáig és ne tovább!" magatartással, mert ezeket meg is kell védeni. Ezeket vívom most, és belül elégedett vagyok, hogy végre prioritássá váltam önmagam számára. 
Az összes többi pedig majd alakul. Most ez van, de tudom, hogy az én életem ettől sokkal több, ez nem marad ennyiben. 

2019. július 28., vasárnap

135





  • sikerült minden nap edzeni, és igazából megterhelő sem volt. el sem tudom mondani, mennyire örülök ennek. 
  • az egyik betegem operáló orvosa kontroll után üzent nekem, hogy elismerése, nagyon szép munkát végeztem, ami meglehetősen ritka, általában fel sem szokott merülni a gyógytornász léte ilyen alkalmakkor; egy másik betegemtől meg Limo jutalomfalatot kapott, csak mert megemlítettem, hogy van kutyám, neki is volt, és gondolta akkor hoz Limonak :), ezek kicsit most visszatöltötték az amúgy kimerülni készülő raktáraimat
  • egész szépen haladtam a tanulással is, bár a hét második felében szinte fizikai fájdalommal járt a reggeli koncentráció, mert folyamatosan pergett volna szét a figyelmem
  • péntek este akkora viharban vezettem haza mint még soha, pedig csak a széle kapott el: olyan közel csaptak le a villámok (szántóföldek közötti főúton haladva), hogy elvakított a fényük, és mivel állt a víz az úton, mármint hogy tökéletes víztükör keletkezett rajta, visszatükrözte, így konkrétan semmit nem láttam. És ez nagyjából húsz másodpercenként történt, tényleg nem voltam benne biztos, hogy én biztonságban hazajutok. 
  • pontosan ma lakunk együtt Z.-vel másfél éve, bennem pedig most kezd véglegesen kialakulni, hogy most már ide járok haza. Eddig mintha két lakhely között léteztem volna, valahogy nehezen szoktam hozzá az itteni környezethez - teljes mértékben sosem fogok, de a lakást imádom. 
  • ezzel pedig rá is futottunk a július végére, amit nem bírok elhinni, mert az én agyam kicsit leragadt ott, hogy május vége van, azóta csak rohannak a napok, viszont hosszú idő óta tegnap este Limoval filmezős estét csaptunk (Z. újfent dolgozott), és a tervezett három helyett ugyan csak egy háromnegyedet sikerült megnéznünk, de azért jó volt élvezni, hogy most csak fekszem, és nincs más dolgom, csak nézni a filmet. Rohanós hetek után az ember megtanulja igazán értékelni az ilyen pillanatokat. 

2019. július 24., szerda

134



Bőven benne járunk a slow life project második félévében, és csak mostanában érzem azt, hogy kezd egy olyan egésszé összeállni az életem, ami eddig nagyon hiányzott, és vágytam rá. Persze, akkoriban még jóval idillibben képzeltem el, most a jelenben megélve a kevésbé könnyebb részek csak még inkább erősítik bennem a "megcsináltam!" érzéssel telített pillanatokat. 
Számos alkalommal módosítottam a reggeleimen, kísérleteztem, precízen beállítottam az ébredési időt, fokozatosan keltem egyre korábban, mert hittem benne, hogy lehetséges összeállítani egy olyan reggelt, amilyet szeretnék. 
Több szempontból is problémás a dolog: relatív korán kezdek dolgozni (07:00), és nekem fixen csak a reggeleim egyformák, amit ekkor megcsinálok, arra ténylegesen oda tudok figyelni, azaz bele kell zsúfolni mindent, ami fontos. Viszont, mivel Z. ekkor még javában alszik, mindent úgy kell rendeznem, hogy ne csapjak zajt. Továbbá fontos szempont volt, hogy hétvégén is tudjam tartani, ne járjon hatalmas lemondással, illetve akkor is kivitelezhető legyen, ha nem itthon telik a reggelem. 
Nem kizárt, hogy fog még alakulni, de jelenleg elégnek érzem ezt, és olyan természetesnek, egyik dolog jön a másik után, gördülékenyen és jókedvűen telnek a reggeleim. 





Ez jelenleg 04:15, de még őszig szeretnék ebből negyed órát lefaragni, amikor már esetlegesen több idő kell öltözésre a hideg miatt, illetve az edzés tovább tart. Alvásfigyelő alkalmazást használtam hónapokon át, mire rájöttem, hogy számomra az ideális elalvás ébredés idejétől függetlenül nagyjából 21:30-22:00 magasságában van, a rövid alvásidőt pedig délutánonként egy 30-60 perces szundítással kompenzálom. Hiába fekszem le hamarabb, csak forgolódom és sokkal rosszabbul alszom. 
Megtanultam azt is, hogy az ébresztő megszólalásakor a legrosszabb, amit tehetek, a komótos nyújtózkodás. Minél hamarabb ki kell pattanni az ágyból, és azonnal átöltözni, különben visszaalszom. Az ébredés utáni pár percet senkinek nem kívánom, de általában 5-6 perccel az ébresztő csörgése után már felöltözve indulok a kutyával. A kinézet szerencsére nem számít, úgysem találkozunk szinte egy árva lélekkel sem. 


A kutyát én viszem reggel, minden nap. Ha esik, ha fúj, ha havazik; sárban, jégen, harmatban, sokszor nyakig érő fűben botorkálva. Igazából miatta kelek mindenki előtt, mert Borsod ezen részén annyira kezelhetetlenné vált a kóborkutya helyzet és a felelőtlen állattartás, hogy megelégeltem a kutyatámadásokat (utóbbi időben szinte már minden reggel menekülni és bújkálni kellett, a kutyák elől), szóval ha azok előtt kelünk, akikkel bejönnek a külvárosból a kutyák, akkor probléma megoldva. Az örömöm viszont nem annyira teljes, mert már most is sötétben sétálunk, éppen csak dereng, ezért hamarosan muszáj lesz beszereznem egy erős fényű fejlámpát (nincs olyan helyen közvilágítás, ahol kutyát lehetne sétáltatni). Ezek a séták végérvényesen felébresztenek és megnyugtatnak, szuper kezdése a reggelnek. 


Ez még egészen újonc a reggelemben, de igazából nem is értem, miért gondoltam azt, hogy nem fér bele, mert minden probléma nélkül találta meg a helyét a reggelemben, és jó érzés, hogy minden nap megvan a mozgásom, gondoskodom a testemről, és tudom kezelni is magam, ha szükséges. Eleinte csak hengereztem, nyújtottam, most már bemelegítést követően erősítek, aztán pár percen át pulzust emelek, hogy legyen egy kis kardio rész is a tüdőm miatt. Ezt követően frissítő hideg zuhany, és nagyjából délig kitart az edzés közben felszabadult hormonok hatása.

Kedvenc nyafi témám volt, hogy nem tudok tanulni, mert nincs rá időm, és munka után már nincs erőm. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy legyen napi két-három órám, amit zavartalan tanulással tölthetek. Aztán eljutottam odáig, hogy sokkal jobb kevés ideig, de minden egyes nap tanulni, mint egyszerre két órát, nagyjából másfél hetente. Lassan haladok, az igaz, mert csupán 25 percet töltök tanulással, de azért már így is majdnem sikerült ledarálnom egy 400 oldalas angol nyelvű tankönyvet, és beleásnom magam a trigger pontok világába. Remélem jut majd több idő is szakmai fejlődésre, de így is sok kicsi sokra megy, ha kitartó vagyok. 


Eddig a reggelim csupán a tanulás közben elkortyolgatott gyógytea volt, amit a reggeli kávé helyett iszogatok, de mióta kicsit dinamikusabbak lettek az edzések, igénylem a reggelit. Még mindig gyűjtöm a gyorsan összedobható és tápláló recepteket, de általában zabkását, vagy kendermag fehérjés omlettet készítek sajttal. 



Sokmindenre tanítanak ezek a reggelek, és észre tudom venni az apró pillanatokat, megismerem jobban magam, a testemet, a szervezetemet. Most először nem akarok nekiugrani a nehéz gyakorlatoknak, hanem fokozatosan, egészen az alapokról indulva építkezem, időt hagyva magamnak, mert tudom, sehová nem rohanok, hiszen úgyis minden egyes nap mozgok valamit, foglalkozom magammal. Jobb így kezdeni a napot, hogy már túlvagyok a jelenleg számomra legfontosabb dolgokon, amiknek ráadásul ebben a hónapban kiemelt figyelmet szentelek, hiszen nem remekeltem túlságosan. Nálam a járható út a rendszeresség, és az onnan való építkezés, ami úgy gondolom egy nagyon hasznos ismeret, hiszen az életem más területein is tudom majd alkalmazni.