2020. november 29., vasárnap

243

 Most úgy alakult, hogy listát lista követ, de ez egy ilyen hét volt.


  1. megvettem a régóta áhított pencilt a tablethez, és azóta igyekszem ismerkedni a digitális rajzolással - teljesen kikapcsol, nagyon élvezem
  2. elkezdtem karácsonyi pompába öltöztetni a bejárati részünket - a lakásba nem szeretnék sok karácsonyi díszt, de a folyosóra igen, jó lesz erre a látványra hazaérni
  3. készítettem papírlevél füzért, és jobban sikerült, mint amire számítottam
  4. megjöttek a könyves rendeléseim, sok-sok gyönyörűséggel bővült a házi könyvtáram
  5. végre elintéztem a jogosítványt is, meg kihúztam pár tételt a képzeletbeli halogatós listámról
  6. kialakult munkában egy rendszer, gördülékenyen mennek a napok
  7. még mindig élvezem a hosszú délutánokat
  8. sikerült szüleimet meglepni néhány aprósággal - mostanában élvezem, ha találok valamit, amit tudnak használni, és nem számítanak rá


2020. november 22., vasárnap

242

 Create your own sunshine. 


- jutott eszembe ez a lassan közhellyé váló motiváció, miközben a napi céljaimat írogattam. Aztán viszont elgondokodtam rajta: miért is ne tehetném szokássá a jó dolgok összefoglalását? Ha valamikor, most aztán bőven szükségem van rá. 

Legyen hát a blogon minden vasárnap egy lista a jó dolgokról. Lehet rövid, hosszú, egyszerű, kacifántos, apróság, vagy jelentős, a lényeg, hogy itt álljon. 

  1. sikerült rendet tartanom egész héten, hatékonyra sikeredett az esti rutin, ezért a hétvége rég nem tapasztalt nyugalomban telt
  2. átállítottuk Limonádét az új napirendre, és sokkal jobb így a közérzete, játékosabb és aktívabb is
  3. napsütéses hétvége: fényárban úszott az amúgy természetes fényt nem kapó konyhám, hónapok óta először nem kellett lámpát kapcsolnom délelőtt
  4. sikerült felszámolnom a lakásban egy olyan pontot, ami valami miatt mindig kacatossá vált, és zavarta a szememet
  5. rengeteg zenét hallgattam, új kedvenceket fedeztem fel
  6. sokat írtam a héten, ami a közérzetemen is meglátszik - leginkább az alvásomon, sokkal nyugodtabban alszom
  7. szedtem szorgosan a vitaminjaimat, pedig nem egyszerű, mert mindent is szedek
  8. tegnap délután napoztam az erkélyen, ami így november vége felé igazán jól esett a lelkemnek
  9. a madarak emlékeznek a tavalyi etetési rendszerre (egy dobozba kell szállniuk a falhoz közel, így semmi szemét nem megy az alsó szomszédhoz), és egyből megtaláltak minden eleséget
  10. tervezgethetem lassan a karácsonyi dekorációt, sőt pénteken még egy tündéri manót is beszereztem 
  11. Z.-nek szabad hétvégéje van, ami hatalmas kincs
  12. majdnem minden nap beszéltem telefonon valamelyik szerettemmel, ami kicsit ellensúlyozza a találkozóink hiányát


2020. november 21., szombat

241

 

Rengeteget írok mostanában, amióta jól működik a laptop, digitalizáltam a nyafifüzetet. Be van állítva egy limit, amit igyekszem minden nap elérni. Ennek a módszernek az a kulcsa, hogy meg kell várni, amíg tényleg előjön belőlem minden feszültség, és kiírom magamból. Sokszor én magam is azt hiszem, hogy ma nem lesz semmi, telnek a sorok, az oldalak, és van, hogy csak három-négy oldal után lesz meg az áttörés, és onnantól kezdve ömlenek belőlem a szavak, és olyan, mintha nagyon mélyről úsznék a felszínre, és felszabadulva tölteném meg a tüdőm levegővel hosszú-hosszú idő után először. Örülök neki, hogy még ennyi év után is ilyen hatékonyan képes segíteni. Azt hiszem nyáron volt öt éve, hogy alkalmazom. 

Na meg ott van az is, hogy forr bennem, hogy szeretnék "több lábon állni", ez inkább igény arra, hogy több módon fejezzem ki magam, több területe legyen az életemnek, ne állandóan egy dologgal foglalkozzak. Ez most különösen nagy figyelmet érdemel, tekintve, hogy fejben nehezen szakadok el a kórháztól, amikor itthon vagyok, pedig saját magam érdekében muszáj kikapcsolódnom, feltöltődnöm. Igyekszem elővenni az elfeledett hobbijaimat, leporolni a rajzkészleteket, átválogatni a textileket, előkeresni a félbemaradt kézműves projektjeimet. Kész kihívás volt megtalálni a lakásban a felszerelésemet, egy pillanatig még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán költözéskor magammal hoztam, de végül megtaláltam, és rajzoltam. Bár ez is megérdemelne egy idézőjelet, de jól esett. Lementettem még néhány ötletet, hogy legközelebb mit szeretnék.  Valami ilyesmi zajlik most.


2020. november 20., péntek

240

 




Hagyományosan Limonádés képpel nyitom a bejegyzésemet, de olyan aranyos, hogy nem hagyhatom ki. Szegénynek véget ért a jó világ, most már nem vagyok vele mindig, és mágnesként tapad rám, amint hazaérek, folyamatosan szorosan mellettem/rajtam van minden itthon töltött percben. Este is együtt alszunk el. 

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen hamar át fog állni az új napirendre. Reggel most már nem rendes sétára megyünk, hanem csak folyóügyeket intézni. Vasárnap volt az első átállós nap, kedd reggel már magától sarkon fordult dolga végeztével, és elindult hazafelé. Azóta is gond nélkül telnek a reggelek. Nekem óriási könnyebbség, és rajta is azt látom, hogy élvezettel alszik vissza. Délután én viszem hosszú sétára, este pedig Z., amit különösen szeret, mert megkergetnek minden macskát*, meg nagy vadászatra indulnak a folyóparton, ahová én szinte sosem viszem le. 

Munka tekintetében sokkal rosszabbra számítottam, én jól éreztem magam a héten. Megtanultam beöltözni csinibe**, meg jelentős előnynek érzem, hogy tavasszal már voltam hasonló helyzetben, csak most ténylegesen frontvonalban vagyok. Annak ellenére, hogy csak a szemem látszik ki belőlem, és még azt is pajzs takarja el, volt olyan beteg, aki egyből megismert és megörült nekem. Lelkileg meg kell tanulni helyén kezelni a dolgokat, mert kemény azért, de ezekről nem is fogok írni. Vírustagadóknak viszont szívből ajánlom az önkéntes segédápolás megfontolását. 

A havi spórolási rutinomat nagyon csúnyán megborították a könyvkiadók, akik igen aljas és elutasíthatatlan ajánlatokkal dobálják utánam a könyveket. Ennek eredményeképp ma sikerült nyolc kötetet beszerezni, és konkrétan többet spóroltam, mint amennyit költöttem, nem is értem, hogy éri ez meg nekik. Ja, meg vettem álomszép szövetkabátot, merthogy nincs csinos télikabátom, de ugyan minek? Munkába nyilván csak olyat veszek, amit nem sajnálok, mert folyamatosan fújom magam fertőtlenítővel, máshová meg nem megyek. De legalább minden nap megcsodálom, megsimogatom, és mondom neki, hogy eljön majd az ő ideje is. Fogunk még mi együtt színházba járni, és kávézókban melegedni fagyos téli délutánokon. 

*már amennyire pórázon lehet macskát "kergetni", de mindenesetre ő nagyon büszke magára

**zseniális az a kezeslábas, olyan aranyosan néz ki benne mindenki, de azonosítani lehetetlen bárkit is, folyamatosan megyünk egymással szembe "te ki vagy?" kérdésekkel

2020. november 15., vasárnap

239

 Az itthoni teendőkkel nagyjából utolértem magam, relatív naprakész vagyok, így újra életbe léptethetem a kis rendszeremet, amivel fenn is tudom tartani ezt az állapotot. A vasárnap mindig a lomtalanításé, ezúttal az emailjeim és a telefon fényképei között tettem rendet, rengeteg helyet felszabadítva ezzel, meg a beépített szekrényt kezdtem el felmérni, hogy mi okozhatja az újonnan kialakult káoszt.* Nagyjából a kamrával egy időben lomtalanítottuk, és amíg az azóta is hibátlan, a szekrényben kezd összecsúszni minden. Vicces amúgy, mennyi időm megy rá arra, hogy később ne menjen el időm. Dehát meló kialakítani egy olyan rendszert, ami minimális munkával tartható fenn, márpedig nekem ez kell, nincs időm nap közben akár egy órát is takarításra szánni. Max. fél óra jut az egész lakásra.

A napirendemen újra alakítok, Limonádénak is megpróbáljuk kicsit komfortosabbá tenni, de azért az ő napirendjén változtatni nem olyan egyszerű. A reggeli sétát rövidre szeretnénk szabni, és cserébe az estit meg hosszúra, így nem kellene olyan korán kelnünk reggelente. Mert szegény kutya sem élvezi annyira a hajnali hosszú sétát, mert látom rajta, hogy az esetek többségében nem tartja olyan életbevágónak.  Most pedig, hogy egy órával korábban kezdek majd dolgozni, ami esetemben hajnali hat órát jelent már, még korábban kellene kelnünk. Próbálkozunk, aztán majd meglátjuk, mennyire válik be. 

Tegnap rendbetettem a virágokat is, mindegyik orchideám úgy döntött, hogy hamarosan hoz nekem virágot, én pedig nagyon örültem nekik. Szeretik a helyüket, pedig tápot szinte sosem kapnak. Rájöttem arra is, milyen karácsonyi dekort szeretnék idén: papírlevél-füzért, szárított citrus karikákat, és a tavaly elkészített hópelyheket, csak más elrendezésben. Ezzel a lendülettel pedig kitettem az ajtóra a téli manós koszorút, most már ő üdvözöl mindenkit elsőként. Ettől pedig úgy meglágyul a szívem, még ha mostanában picit morcosabb is vagyok. 



*Kezdek rájönni, hogy nekem nem szabad a padlóra tenni semmit, mert körégyűjtöm a lomokat. 

2020. november 13., péntek

238

 Kicsit bele vagyok most fáradva mindenbe. Érzem, hogy belül egy egyre nagyobb feszültség épül bennem, és oda kell tennem magam, hogy ezt megfelelő mederbe tereljem és kiadjam magamból. Kissé nehezen viselem a változásokat, a bizonytalanságot - ez az év rávilágított arra, hogy ilyen téren rengeteg tanulnivalóm van még. Meg kellene tanulnom letenni a feszültséget és elengedni magam, alkotni valamit, vagy tanulni (nekem ez is a kikapcsolódás egyik formája). De nyafogni is felesleges, mert úgy mégis: ki nem fáradt még bele a jelen helyzetbe? Kit nem zavar a mindenütt jelen lévő feszültség és bizonytalanság? A nyafifüzetet digitalizáltam, mert fájna annyit kézzel írni, amennyire igényem van. Telnek az oldalak, egy-egy írásnál akár öt-hat oldalt is telegépelek, és utána olyan könnyűnek érzem magam, és olyan jól alszom, és jobb minden. 

Volt egy pillanat, amikor úgy láttam, hogy nem éri meg tervezni, célogat, álmokat szövögetni, mert egy pillanat alatt összeomolhat minden, de szerencsére hamar beláttam, hogy nem akarok olyan életet élni, ahol nincs mit terveznem. Így továbbra is tervezgetem az esküvőmet, a ruhámat, keresgélek hozzá szép cipőt, eltervezem, hogy mi mindent szeretnék addig elérni. Mert bár az esküvőnek számomra lebonyolítás és részletgazdaság tekintetében nincs akkora jelentősége, ám egészen konkrét céljaim vannak, hogy milyen emberré szeretnék addigra válni. Mert bár nem változik semmi, mégis más lesz minden és az életemben egy új fejezet kezdődik. 

És ez fog erőt adni, amikor jövő héten beöltözöm majd, és mint segédápoló megyek a covid részlegre. Mintha újra tavasz lenne, csak ezúttal sokkal jobban viselem. Az elmúlt napjaim arról szóltak, hogy edzettem, erősítettem, igyekszem visszanyerni az erőmet, már amennyire ez ennyi kihagyás után lehetséges. De nem baj, újra rajta vagyok az ügyön, jó lesz. Jelenleg az biztos, hogy semmi sem biztos, és ezzel a mottóval sokkal könnyebb nekivágni az ismeretlennek.* 

Igyekszem nem elvinni egyébként ebbe az irányba a blogot, mert mindenkinek van elég most, meg én is a türelmem végén járok a témával kapcsolatban. Igyekszem majd kérdéses mémekkel elterelni a figyelmemet, meg úgy emlékszem, volt jó néhány hónapja egy kihívás, amit elkezdtem (vagy csak el akartam kezdeni?), de nem fejeztem be. Ilyesmikkel fog majd telni az elkövetkezndő időszak. Ez kicsit olyan csináld magad boldogság, de azzal dolgozom, ami van. 



*Ami amúgy nem is nagy ismeretlen, mert szerintem semmi újat nem fogok csinálni, csak most űrlénynek leszek öltözve.